Megszoksz vagy megszöksz! – Carter edző (2005) kritika

Házimozi ajánló | 2017-02-16 | Szabó Ferenc

Nem szeretem a sportfilmeket. Taszít a hősies színekkel festett cukormáz. “A legrosszabb csapat a legjobb edzővel a mennybe megy, és elviszi a kupát” típusú, vattacukorszerű történet számomra elviselhetetlen. Viszont Samuel L. Jackson jó színész, aki az edzőt játssza a filmben. Némi családi nyomásra leültem, hogy végignézzem ezt a mozit. Nem bántam meg.

Az egy dolog, hogy a film megtörtént eseményekről szól, attól még el lehetett volna rontani. Szerencsére olyasvalaki írhatta a forgatókönyvet, aki vagy maga is részese volt a dolgoknak, vagy testközelből szemlélhetett mindent. De még az is lehet, hogy pusztán csak arról van szó, hogy végre valaki ért a szakmájához… Hús-vér emberek jöttek-mentek a vásznon, erényekkel és hibákkal, itt-ott elszakadt a cérna, látszott, hogy ez nem puszta kitaláció: a történet tényleg “az életből lett merítve”, és “a hasonlóság a valós személyekhez” egyáltalán nem a véletlen műve.

Ahogy a címből is kiderül, a központi figura az edző, Carter. Egy férfi, akinek céljai és elvei is vannak. Szíve is van persze, ez már akkor kiderül, amikor elvállalja a munkát, nevetséges pénzért – az autója lökhárítója többe kerül, mint amit ezért a munkáért kap az adott négy hónapra. Úgyhogy sejthetjük: nem csak az a cél, hogy a csapat jó legyen a bajnokságon. Anyagilag nem függ a munkaadójától, mivel családi vállalkozásuk is van. Így teljesen a céljára tud figyelni, ami csak részben a kosárlabda: ő a srácokon akar segíteni, esélyt adni nekik egy jobb életre azzal, hogy következetes: mind az edzéseken, mind a tanulásban követel, keményen. Alá akar íratni egy szerződést minden csapattaggal, hogy mik a szabályok: hogyan viselkedjenek, hogyan öltözzenek, mit vár el az edzéseken, és ami a fő – milyen tanulmányi átlagot kell teljesíteni a lepukkant iskolában. Az állam 2-es átlagot vár el, ő ennél többet. A két legjobb játékos azonnal fogja magát, és elmegy. Ők jók, gondolják magukról, nincs szükségük ilyen ostobaságokra, amiket az edző kíván. Kemény munka meg tanulás, ugyan már. Majd ők tudják, mi a jó nekik, nehogy már dolgozni kelljen azért, ami “séróból” is megy.

„Játékos: Ott megy az elmúlt szezon két legjobb dobója. 

Edző: Akkor ebben a szezonban mások lesznek a legjobb dobók, nemde?”

Veszteség mindig van, ha valamin változtatni akarunk, de ha a cél jó, és az út az egyetlen járható, vállalnunk kell a veszteséget, és a kockázatokat is. Enélkül nincs siker – de munka nélkül sem. Mozaikokból tevődik össze a siker útja, ennek csak egy eleme a kockázat vállalása, szükséges, de nem elégséges elem. Sok más is kell hozzá – és persze fontos kérdés, hogy mit is tekintünk sikernek valójában.

Benn szabályok vannak, nagyon kemény szabályok. A szabadság nem abban áll, hogy mindent úgy tehetsz, ahogyan akarsz, hanem abban, hogy választhatsz. Megbízol-e az edződben, vállalsz-e lemondásokat? Látod-e a célt, és el akarod-e érni? De választhatsz mást is. Az ajtó nyitva áll, el lehet menni – de aki elmegy, sokat kockáztat. Carter elmondja egy meghallgatáson a módszereit ellenzőknek, mi motiválja, és miért nem engedheti meg, hogy ne számítson a tanulmányi eredmény.

“Vegyék fontolóra, kérem, milyen üzenetet küldenek a fiúknak. Ugyanazt az üzenetet, amit a kultúránk küld a sportolóinknak, miszerint nekik akármit szabad. Igyekszem fegyelemre tanítani a fiúkat, formálni az életüket, hogy legyen választásuk. Ha el tudják fogadni a tényt, hogy tizennégy-tizenöt-tizenhat éves srácok képtelenek betartani egy egyszerű kosárlabda-szerződés szabályait, mit gondolnak, mennyi idő telik el, mielőtt a törvényt is megszegik? Harminc évvel ezelőtt én is itt kosaraztam a Richmondban. Akkor is ugyanez történt. Némelyik cimborám börtönbe került, némelyik azóta halott! Azért vállaltam el ezt a munkát, mert változtatni akartam egy csoport fiatalember helyzetén, és ez az egyetlen módja, ahogyan szerintem lehetséges!”

Carter embert akar faragni a rábízottakból. Kitartásra tanítja őket. A szabályszegésért büntetés jár, amit következetesen be is vasal minden egyes esetben. De ezek a büntetések egyáltalán nem öncélúak. Szükség van rájuk, hogy rend és kiszámíthatóság legyen, hogy kitartásra neveljen, és “mellékhatásként” csapatot formáljon. Ezért nem az a büntetés, hogy százszor leírom, hogy nem szegek szabályt, hanem a futás és a fekvőtámasz – az állóképesség fontos dolog. A kitérők is a cél szolgálatába vannak állítva.

Az edző megtanítja nekik az egyik legfontosabb leckét, az alázat leckéjét is. Hogy nem szabad magabiztoskodni a pályán, önzőzni – és különösen nem szabad gúnyolni és megalázni az ellenfelet. Ez méltatlan és a lehető legrombolóbb dolog. Aki elveszi a másiktól az emberi méltóságát, legelőször is maga veszíti el azt. Ellenfeleink vannak – ellenségeink soha nem lehetnek. Ez a sportszerűség, azt hiszem. És természetesen elérkezik a(z egyik) drámai csúcspont. Amikor kiderül, hogy a férfi férfi-e, vállalja-e az elveit akkor is, ha az egész világ ellene fordul. Mert a srácok bizony nem szeretnek tanulni, és többen messze nem teljesítik az elvárást. Úgyhogy Carter fog egy nagy láncot és egy lakatot, és lezárja a tornatermet. Itt addig nem lesz edzés, amíg a fiúk nem javítanak. És a “sikercsapat” körül elszabadul a pokol.

A film 2005-ös, nem egy mai darab. Ha szereted a sportfilmeket, és még nem láttad, mindenképp pótold be. Ha nem szereted, akkor is javaslom, hogy nézd meg – nekem bejött.