Életre kelt festmény - Your name (Kimi no na wa) kritika

Házimozi ajánló | 2017-12-12 | Faragó Tamás

Egy hete már, hogy a magyar közönség hivatalosan is megismerhette az Anilogue Nemzetközi Filmfesztiválon Japán legnézettebb filmjét. A Kimi no na wa-t, majd két hónappal hamarabb mutatták be az Államokban mint saját hazájában mégis 1,28 milliárd jennél tart jelenleg a bevétele. A siker akkora, hogy J.J. Abrams produkciós cége a Bad Robot a Paramount Picturessel összeállva, szeptemberben bejelentette, hogy készítik az élőszereplős verziót. Ennek tudatában félretettem minden előítéletemet és teret adva kíváncsiságomnak megnéztem a filmet.

A film két középiskolás főszereplője, Micuha és Taki egymástól távol élnek. Míg Micuha egy hegyvidéki faluban él családjával, akikkel a helyi szentélyt vezetik, addig Taki Tokióban építész pályára készül. Egy reggel mindketten a másik testében ébrednek fel. A dolog egyre sűrűbbé válik és szép lassan alkalmazkodnak a helyzethez, megismerik a másikat, befolyásolják egymás életét és szabályokat fektetnek le.

Ez így elsőre egy klasszikus romantikus komédia alapja, nem is véletlen, hogy kétkedve álltam neki. Hadilábon állok az animekkel, míg 15-16 évesen odáig voltam értük mára besokalltam. Egy nagyon telített piacról beszélünk ahol az eredetiséget nagyítóval kell keresni. Ezek a rajzfilmek tele vannak vinnyogó, idegesítő karakterekkel, akiknek különböző változatait bármelyik másik sorozatban meg lehet találni más néven. Nem beszélve a japán humorról, ami számomra olyan mint a természetfeletti, sokan hisznek benne, de én majd csak akkor fogok ha találkozok vele. Szóval így akartam nekiállni egy japán fantasy-romkomnak…

Miért volt mégis az, hogy az első pár perc után tudtam, hogy ez mindenképp végignézem?! A látvány miatt, mert az valami eszméletlen. Ennyire szépen kidolgozott képeket, talán a Ghost in the Shell óta nem láttam. Ötpercenként csinálhattam volna egy screenshotot és egy életre tele lennék háttérképekkel. Szép és természetes mozgás animáció és gyönyörűen kidolgozott tájképek kísérik végig a filmet.

A film első felében tényleg megkapjuk amit várunk. Fura szituációk, idétlen humorosnak szánt jelenetek és sablonos karakterek. Viszont ez mégis működik. Ez nagyon sokban köszönhető a profi rendezésnek. Makoto Shinkai saját regényét adaptálta és a direktori munkát is magára vállalta. Rutinos filmesként nagyon jól vezeti végig az alkotást. A jelenetek dinamikusak és pörgősek, amikor a film tempója lassul, akkor pedig gyönyörködhetünk a csodaszép animációban. Persze ezekhez a képekhez nagyon sokat hozzátesz a zene is és ez az, ami számomra igazán megdöbbentő.

Persze a japán zeneszerzők tehetségét sosem vontam kétségbe, az egyik kedvenceim között található Jamaoka Akira, aki a Silent Hill sorozattal valami igazán maradandót alkotott, de a popzenével már más a helyzet. A japán szórakoztatóipar zenei előadóiról eléggé lesújtó a véleményem. Számomra az, hogy fognak zenéket a 90-es évekből és összekeverik úgy, hogy ahelyett, hogy kivennék mindenből a legjobbat, csak egyszerűen váltogatják egy számon belül a stílusokat, nem számít se eredetinek, se újítónak, legfőképp élvezhetőnek nem. Sőt gyakran az eredeti szellemiségét erőszakolják meg azzal, hogy oda nem illő elemekkel pakolják tele. Viszont ennél a filmnél nemcsak Masaru Yokoyama zeneszerző aláfestő zenéje illeszkedik tökéletesen a jelenetekhez, hanem a mozihoz készült popszámok is, amik kellőképen visszafogottak és dallamosak, megdobva a hangulatot. Vagyis azt, hogy a film első felében az megszeressük a karaktereket, a képek, a zene és a rendezés összhangja segíti elő.  

Erre pedig nagy szükség van, ugyanis a film a felétől eléggé stílust vált és sokkalta erősebb és drámaibb lesz. Megindul egy kemény játék az érzelmekkel, ami kicsúcsosodik a végjátékban és itt lehet érezni az, hogy miért is lett ekkora siker ez az anime. Egymást követik a kissé hatásvadász, de mégis működő pillanatok, amikre csak rátesz az történet előrehaladtával egyre erőteljesebbé váló képi világ. A végére már feszülten száraz torokkal markolja a karfát a néző és reménykedik, a számára legjobb befejezésben.

Sajnos nem lehet elmenni a film negatívumai mellett sem. Habár a történet közepén bekövetkező csavar fel van vezetve és tényleg ütős, borzasztóan végiggondolatlan. Ahhoz, hogy el tudjuk fogadni a logikát ki kell dobni a kukába és teljesen átadni magunkat az élménynek, persze ebben a hangulat nagyon sokat segít. A másik nagy problémám a szinkron. Persze ez lehet csak személyes, de nehéz elhinnem, hogy japánban van egy szabály miszerint a főszereplők csak vinnyogva és teátrálisan beszélhetnek, főleg úgy, hogy némely mellékszereplő nagyszerű munkát végez úgy, hogy képes normális hangszínben is beszélni. Még egy utolsó apróságként az elnyújtott végjátékot emelném ki. Ezt a drámai hatás elérésért a végletekig húzzák és ezzel kissé átesnek a ló túloldalára. Persze így is működik, de sokat veszít az erejéből az a felesleges tíz perc.

Ezeken  túllépve az anime, egy tökéletes élményt nyújt a műfaj szerelmeseinek, de azoknak is nyugodt szívvel tudom ajánlani aki csak most ismerkednek a stílussal. Érdemes adni neki egy esélyt, mert egy nagyszerű kombinációja a romantikus történeteknek és drámának, mindezt olyan minőségben, hogy az ember állát úgy kell visszaoperálni a vége főcím után.