Rendőri túlkapásból jeles – DETROIT (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2018-01-10 | Ben Palmer

Kathryn Bigelow egy ritka intelligens rendezőnő. A hölgy ugyanis minden témához, melyet filmjeiben feldolgoz olyan alázattal és intelligenciával nyúl, mely páratlan a szakmában, arról nem is beszélve, hogy minden rendezéséről süt, hogy mennyire is utána járt a témának, és mennyire is szíve ügye az, amin éppen dolgozik.

Ez az alaposság pedig mind a háború kegyetlenségétől és nyomásától kiégett katonák a hétköznapi életbe való visszatalálásának nehézségei esetében (lásd Bombák földjén), mind pedig az amerikai hőseposzok pátoszos tálalásában adaptált Zero Dark Thirty esetében meglátszott. Bár mind a kettőt nagyszerű munkának tartom, azért érződnek rajtuk a hollywoodi vonások, az amerikai szellemiségben és hazafiságban érlelődött manírok, valamint klisék. Aztán megjelent legújabb munkájának, a Detroit című filmnek az első kedvcsinálója, és már akkor érződött, hogy ez valami más lesz, ez valami új lesz a rendezőnőtől.

Bár igaz, hogy én magát a rasszizmus műfaját már egy régen kihordott témának tartom, melyet évről évre egyre kevésbé tartok aktuálisnak (különben is, jelenleg egy sokkal kényesebb téma éli aktualitását), és nem igazán tudtam elképzelni, hogy mi újat lehet még erről mondani az ember számára, főleg úgy, hogy a történtek alapja megtörtént eseményeken alapul. Ilyen téren, tehát volt bennem félelem a film iránt, főleg a nyitósorok láttán, aztán az első 10 perc után egy egészen más hangnemre váltott az alkotás.

Ennek a műnek ugyanis nem a rasszizmus a főtémája, nyilván jelen van és része az eseményeknek, de nem ez adja a történések gerincét, ugyanis, ha el tudunk vonatkoztatni attól, hogy az áldozatok nagyrészt afroamerikai emberek, akkor egy sokkal fajsúlyosabb téma boncolgatásának lehetünk szemtanúi a játékidő 2 órájában. A rendezőnő ugyanis azt a kérdést szegezi felénk, hogy mik lehetnek a határai egy rendőrnek bizonyos szituációkban. Mi számit jogos intézkedésnek, és mikor beszélhetünk rendőri túlkapásról? Mondanom se kell felettébb kényes téma ez, de emellett rendkívül bátor is, ugyanis erről a témáról beszélni kell. Mik azok a szituációk, amikor megengedheti magának a rend őre, hogy elsüsse fegyverét üldözöttjével szemben, mik a szükséges és megengedett lépések egy kihallgatás esetében, mi számit jogos fellépésnek? Tudom, nyilván meg vannak erre a szabályok és protokollok, na de mi van olyan esetben, mikor nincsenek szemtanúk, mikor egy járőr elveszti a kontrollt tettei felett, vagy éppen csak rasszista indíttatásból teszi, amit tesz.

A film egyik nagy erőssége, hogy Bigelow nem azt akarja belénk sulykolni, hogy minden csak fekete és fehér (ebbe kérem, senki se értsen rasszista utalást), hogy csak jók vannak és ártatlanok, akiket elnyomnak a rosszak és zsarnokok. Nagyon is megmutatja nekünk, hogy milyen súlyos zavargások is voltak 1967-ben, hogy milyen pusztításokat is végzett a lázadó tömeg és, hogy mennyire tehetetlenek is voltak velük szemben a rend őrei, akik egy bizonyos ponton túl már nem mérlegelhettek egy ember életének kioltása esetében. Itt pedig bejön a történetbe a pszichológiai része a dolgoknak, hogy mennyire is éghet ki egy városi rendőr, ha nap, mint nap utcaszintű háborús övezetekben kell helytállnia szabályok által korlátozva. A rendezőnő tehát nem csak a rendőrök ellen, hanem azok mellett is leteszi voksát, és az ő szemszögükből is megmutatja a történtek megélését, ezáltal megadva a lehetőséget a néző számára, hogy ki mellett is akar állást foglalni. Valamint kendőzetlenül elénk tárja véleményét bizonyos jogszabályokkal kapcsolatban, felhívja a figyelmet a korrupcióra, az igazságszolgáltatás igazságtalanságára, és tökéletes társadalomkritikát alkalmaz átvetítve a mai állapotokra.

Nem győzőm tehát hangsúlyozni azt, hogy mennyire is bátor ez a film, ugyanis rávilágít Amerika és amerikai jogszabályok gyengeségeire, hogy az amerikai történelem nem csak dicsőséges pillanatokból állt, hanem bizony meg voltak a maga a sötét korszakai is, amire nem sokan fognak büszkén visszagondolni.

Ez az esetünk is ilyen volt, melyben egy félreértés miatt foglalt el egy hotelt a detroiti rendőrség, és ejtett foglyul néhány fiatalt azokat a végtelenségig kínozva, egy olyan fegyvert keresve, mely gyakorlatilag teljesen alkalmatlan egy ember megsebesítésére, ezáltal pedig tökéletes látleletet kaphattunk arról, hogy mennyire is felfokozott állapotok uralkodtak ebben az időszakban Detroit városában. A film nagy része gyakorlatilag ebben a hotelben játszódik, ahol szemtanúi lehetünk annak, ahogy az egyre feszültebb állapotokban, hogy is csúszik ki az irányítás a rendőrök kezéből, és a rasszizmusnak is valamilyen szinten megismerhetjük egy új oldalát. Itt nagyon erős és idegőrlő jelenetsoroknak lehetünk részesei, melyeknek kegyetlenségük ellenére meg van a maguk abszurditása is.

Bár több nézőpontból is átélhetjük az eseményeket, a történet főszereplője az Algee Smith által játszott Larry, aki amellett, hogy az áldozatok szemszögét testesíti meg, a leglátványosabb jellemfejlődést is az ő karaktere produkálja. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy többen is remek alakítást nyújtanak, az alkotók pedig nem spóroltak a brutalitással, olyan lelki és testi gyötrésekkel szembesítenek minket, ami könnyen megviselheti majd a gyengébb idegzetű emberek lelkivilágát.

A film mégis az igazságszolgáltatás kikarikírozásában csúcsosodik ki, melyekről tudjuk, hogy igaz eseményeket látunk, mégis érezhetjük bennük a kritikát, és az üzenetet a mai bűnügyekért felelős intézmények felé. Többet igazából pedig a történettel kapcsolatban nem is mondanék, hisz azzal csak a film fordulatait lőném le.

Amit még érdemes kiemelni az alkotással kapcsolatban, a hangulatteremtés, amiben tudjuk jól, hogy szintén jeleskedik a rendezőnő, kiválóan tárják elénk az alkotók Detroit lepukkant és bűntől terhelt utcáit, a zavargások súlyosságát, a tarthatatlan állapotokat. Az operatőri munka dicséretes, a népi rétegek ábrázolása precíz.

Egy kőkemény ízig-vérig zsarufilm lett a Detroit, mely realizmusával és kegyetlenségével végre igyekezett egy valósképet adni az idealizált Amerika nem túl pátoszos oldaláról is, mely már úgy gondolom, önmagában többet mondd minden szónál.

Végül ejtsünk szót néhány karakterről, köztük is a már fentebb említett Algee Smithről, akinek többek között a konklúzió szerepe jutott. Egy tehetséges fiatalemberről beszélünk egyébként, aki nem érte be annyival, hogy kiváló énekhanggal rendelkezik, színészkedni is akart ebben a filmben és tette mindezt megfelelő alázattal és hozzáértéssel, az egyik nagy meglepetése volt az alkotásnak. Viszont ő előle is ellopta a showt, az Will Poulter, aki valami olyan őrületesen nagyot játszik, hogy az új évszázad egyik legemlékezetesebb ellenlábasát sikerült vászonra vinnie. A legszebb az egészben, hogy a rasszizmuson túl pedig látszik, hogy egy az események hatására megtört járőrről beszélünk, aki már teljesen elvesztette az ítélőképességét bizonyos szituációk esetében, és aki a rendőri jogokat, amivel rendelkezik egyenértékűnek veszi a hatalom fogalmával. Bámulatos volt a hidegvérű vezér szerepében, érdemes lesz rá odafigyelni a jövőben. Jelen van még egyébként mellékszereplőként Anthony Mackie is, akinek szintén jutott egy pár jó pillanat, valamint John Boyega is, aki azért megmutatta, hogy tud ő nagyon is játszani, ha megfelelő alapanyaga van hozzá.

Összességében tehát elmondható, hogy a Detroit nagyon is meglepett hangvételével, ugyanis nem egy amerikai pátosz filmet, de nem is egy rasszizmusban érlelődött giccs művet kaptunk a rendezőnőtől, hanem egy kőkemény, igaz eseményeken alapuló thrillert, mely nem akart többet, csak elmondani az igazságot, minél valóságosabb köntösben. A téma kedvelőinek mindenképpen ajánlott, de nyugodtan próbát tehet vele bárki más is, akinek az elhangzottak esetleg felkeltették az érdeklődését, nem fogjátok megbánni.