Bruges-i szép napok - IN BRUGES (2008) kritika

Házimozi ajánló | 2018-01-25 | Turner

Martin McDonagh 2008-as filmje nem is debütálhatott volna megfelelőbb keretek közt, mint az az évi Sundance Filmfesztivál nyitányaként. A magyarul „Erőszakik” névre hallgató film hazai címadója és fordítója Varró Dániel volt, amit azért fontos megemlíteni, mert az igen sikeres és népszerű kortárs költő munkája e film kapcsán elég megosztóra sikeredett. Őszintén, az „In Bruges” jobban hangzó és kifejezőbb, még ha nem is az anyanyelvünkön van, ez a fordítás könnyen félrevezetheti az érdeklődőket.

McDonagh fekete humorral teleszőtt, néhol vígjátékként aposztrofált mesterműve groteszk, ami többek közt a torz gengszterkalandnak és a legválogatottabb, legfurcsább karakterek felvonultatásának köszönhető. A rendező maga jegyzi a forgatókönyvet is, amelynek furfangossága mai napig frissítően hat a tucatnyi kiszámítható cselekménnyel rendelkező mozi mellett. A szereplők és sztori egyes vonalainak találkozásai mesterien vannak időzítve és kivitelezve. Itt mutatkozik meg igazán McDonagh színházi jártassága, hiszen a ma élő drámaírók egyik kiemelkedő alakja. Az elismerés nem is maradt el, az „In Bruges” volt első egészestés játékfilmje, és egyből maradandót alkotott, kifejezetten pozitív értékelések jöttek mind a szakmai, mind a laikus közegből.

A kamaradarab helyszíne a belgiumi Brugge, ami kiváló választás a turistáknak, de akár a kényszerszabadságra ítélt bérgyilkosok számára is. Mesébe illő, könnyed, középkori épületekre emlékeztető környezetével remekül ellenpontozza a film bűnös hangvételét és mély mondanivalóját. A történet szerint karácsony van, a dekorációk tehát még meghittebbé teszik a várost. A díszek amúgy nem konkrétan elhelyezettek, a felvételek márciusban készültek, így a város vezetése a forgatás idejéig meghagyta az ünnepi fényeket. Ne tévesszen meg tehát senkit sem a vicceskedő cím, sem a bájos vágóképek. Sajátos humora és őszintesége nem mérhető a lanyha és ügyefogyott vígjátékokéhoz. Csak érdekességképp, a „fuck” szó különböző kifejezésekben 126 alkalommal fordul elő a 103 perces játékidőben.

Dinamikája nem teszi lehetővé, hogy a néző egy percre is elunja magát. Nagy segítség ebben persze a színészi játék, hiszen Collin Farrel, Brendan Gleeson és Ralph Fiennes egyaránt magas színvonalon teljesít. Narratív szempontból utóbbi jellemének felépítése kiváltképp figyelemreméltó, mivel a film nagy részében nincs fizikailag jelen, mégis tökéletesen kialakul róla a fejünkben a kellő kép. Ray (Farell) arcjátéka felemelő és változatos, egy kisgyerek aggodalmától a menekülni kényszerülő bűnözőig mindent felvonultat. Egyéniségének labilissága lehetővé teszi számára ezt a szélsőséges skálát. Abszurditás terén személyes kedvencem a rasszista törpe alakja, ami mint irónia nálam csillagos ötöst érdemel.

Sokat bírálták McDonagh-t ír sztereotípiái miatt, mivel angliai születése révén csak pár alkalommal járt Írországban. Azonban felmenői onnan származnak, így sejthetjük, nem találomra alkotja meg figurái személyiségét.

Minden bizarrsága ellenére a komoly háttérszál, miszerint ki igazán profi és ki nem, legyen szó munkáról vagy magánéletről, és hogyan próbáljuk legyőzni saját démonainkat és lelkiismeretünket, igazán elgondolkodtató. Elvekről szól, amik még egy ilyen kegyetlen és törvényen kívüli foglalkozáshoz is hozzátartoznak. Férfiak játéka ez, ahol nem csak vér tapad az ember kezéhez, hanem becsület és barátság is, és ahol megférnek egymás mellett a gaztettek és a romantika.