Húsdarálás Bennet módra - BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET MEG A ZOMBIK (2016) kritika

Házimozi ajánló | 2018-01-28 | Niwrok

Jane Austen világhírű regényét talán nem kell sokaknak bemutatni, nem kevésbé az abból készült filmes és tévés feldolgozásokat. Ezek is jelentősen hozzájárultak, hogy sokan tisztában vannak a viktoriánus Anglia vidéki hangulatával, a lányaik kiházasítására törekvő Bennet-család történetével, és Mr. Darcy-val, akinek köszönhetően nők milliói először veszhettek el Colin Firth ábrándos tekintetében. De ahogy oly sok más népszerű romantikus vagy kalandregényt, ezt is elérte az újabb és újabb feldolgozások csapdája, és az, hogy a modernizáció jegyében egy kicsit fel kell pörögjön az álmos, merengő cselekmény. Ahogy pedig például a muskétások megkapták a maguk steampunk világát, Abe Lincoln pedig vámpírokkal volt kénytelen hadakozni, úgy ezúttal talán Lizzie Bennet is szívesebben venné, ha Mr. Darcy helyett a The Walking Dead Rick Grimes-a udvarolna neki szerényen kies kis családi birtokukon...

Az rögtön egy erőteljes pozitívum volt pár korábbi hasonló esettel ellentétben, hogy nem csak úgy rádobtak pár élőhalottat a bálok, a birtokviszonyok és a hímzések bűvkörében élő középnemesi kisasszonyokra és egyéb arisztokratákra, hanem egy teljes alternatív történelmet írtak a Brit Birodalom XVIII. századáról. Aszerint az embereket agyevő félhullákká változtató vírus a gyarmatokon keresztül érkezett (hogy ez eddig miért nem jutott senkinek az eszébe?!), ami után a legyőzésükre tett sikertelen kísérletek, valamint az élők számára védelmet jelentő falak felhúzása után alakult ki a mostani patthelyzet. Ez egyben azt is jelenti, hogy a történet főhősei is inkább a zombik legyőzésében jeleskedtek, mint hogy például a franciákkal vagy a búr háborúkban szálltak volna harcba, valamint a hölgyektől is másfajta műveltséget követel meg, mint a kötögetés vagy a zongorázás. Az már csak a hab mindezen, hogy a sztorin keresztül a zombiknak is egy olyan különlegességére derül fény, ami egyáltalán nem megszokott a kizárólag élőhalottak aprítására és a fejük dinnyeként szétloccsantására berendezkedett filmekben, ahogy az is, hogy a  fegyvertisztítással és a keleti harcművészetekkel magukat szórakoztató úrilányok sokadszor is megmosolyogtatóak voltak.

De nem csak átgondoltságban és kreatívan látványos és vicces ötletekben jeleskedett a stáb, hanem igényesek is voltak a saját munkájukra. Paródiában, vagy legalábbis annak ható filmekben azért nem elsődleges szempont, hogy jobban nézzen ki mindez, mint a "B" kategória alja, és a színészeket sem az alakításuk hitelessége szerint válogatják. Ehelyett itt színészek között például a Trónok harca Lannisterei képviseltetik magukat két fővel is (Lena Headey és Charles Dance), és ebben az alakjukban a Bennet-lányokról is nehéz elhinni, hogy nem találtak még maguknak udvarlót. Ami pedig a látványt illeti, nem csupán a vidéki Anglia tájainak minden szépségét sikerült megragadni a képeken, de egy valóban látványos kosztümös filmet is csináltak a díszlethez, amik miatt -ha nem lenne pár ficsúrnak szétrágva az arca, meg nem csócsálnának el egy pár agyat, de csak diszkréten, alig fröcsköl a vér- ez akár egy remek adaptáció is lehetne.

Ugyanakkor talán ez, az adaptáció és a zombifilm közötti, nehezen átjárható határ volt az, ami kellemes szórakozás mellett kis nehézséget jelentett a filmben. Bármilyen jók is ugyanis az ötletek arra, hogy a filmnek az epekedő bájcsevegés ill. a zombik iránt érdeklődő közönségét közelebb vigyék egymáshoz, azért könnyen belátható, hogy az átfedés viszonylag csekély. Mivel a könyv cselekménye kötött (természetesen amennyire lehet, de akár a párbeszédek szintjéig), ezért a társadalmi helyzet bemutatása és az első kaszabolás után a zombik sokáig csak ritkásan felbukkanó poénok lettek, ahogy később is csak eseti jelleggel csap át egy visszafogott szedvedélytől fűtött, romantikus veszekedés kung fu párbajba. A végén meg éppen fordítva, Lady de Bourgh felbukkanásától a vidéki élet szorul háttérbe, és fordul politikai ármánykodásba a történet. Egyszerűen nem érezni ezek között, hogy a zombik valódi fenyegetésként jelennének meg, ami ellen az arisztokrácia fel lenne ténylegesen fegyverkezve, biztosítva őrzésüket, és miközben sajnálkoznak az árvaház darálthússá változásán, békésen kocsikáznak meg lovagolnak a patakparton meg a gyümölcsösökben.

Ezzel együtt is lényegesen jobban szórakoztam rajta, mint a legutóbbi TWD-n, és bár sokszor csak díszítő elemet jelentettek rajta, igazán véresebb jelenetek nélkül, nekem a zombik is kellemesen feldobták a sokszor unásig ismert romantikus lányregényt.