Sorozatajánló - THE PUNISHER - ELSŐ ÉVAD (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2018-02-06 | Niwrok

Amikor a Daredevil S2 kapcsán írtam az ott vendégszereplő Frank Castle-ről, azaz Punisherről, külön kiemeltem, hogy az évad legjobb jelenetei, az akciók és a drámák is egyaránt, hozzá (pontosabban hozzá és Matthez kötődtek), legalábbis a tárgyalásig. Mivel én azzal az évaddal másfél éves csúszásban voltam, így amire néztem, már lehetett tudni, hogy készül a Punisher spin-off, aminek eddigi egyedüliként úgy tudtam nekiállni, hogy teljesen felzárkóztam az előzményekből.

Ami nem is ártott, mert itt azért erősen ismerni kell a Daredevilben látottakat ahhoz, hogy értelme legyen az első tíz percnek és a visszatérő mellékszereplőknek. Például annak, hogy miután Frank pépesre lőtte, robbantotta, rúgta és ütötte mindazokat, akiket a családja tragédiájában felelősnek tartott, a sokadik megjátszott halála után ismét visszavonult, hogy városi remeteként temesse el Punishert. De nagyon úgy néz ki, hogy a bandatagok, akik a mészárlást rendezték, csak végrehajtók voltak a "véletlen" lövöldözésben, és az igazi felelősöket Frank múltjában kell keresni. Legalábbis erre utalna az a titokban készült videofelvétel, ami még Frank afganisztáni missziója során készült egy feltételezett kém kihallgatásáról és kivégzéséről, amit most egy szintén rejtőzködő, volt NSA-ügynök juttat el neki, miközben harmadik félként az FBI kötelékéből Madani ügynök folytat nyomozást a társa halála miatt, ami szontén kapcsolódik ahhoz az ügyhöz.

Punisher annyira mindig is kilógott a többiek közül, hogy neki semmi szuperereje nincs, azon kívül, hogy zseniálisan jó katona, ami a feszültségtől, az agyában doboló vértől és adrenalintól megállíthatatlan és gátlástalan gyilkológéppé teszik őt... hivatalosan az ártatlanok védelmében. Ezzel párhuzamosan hiába a Marvel-logo, ennek képregényfilmként minden kapcsolata megszakadt az eredeti kiindulási ponttal, a Bosszúállókkal és a mutánsokkal, már utalás szintjén sem jelenik meg Thor vagy a Vasember, itt most nincs különleges képessége senkinek. Ez jó lehetne abból a szempontból, hogy akinek így tíz év után csömöre van a Marveltől, az nyugodtan elvonatkoztathat ezektől, és láthat egy sima katonás filmet a CIA és a többi hárombetűs mocskos ügyeiről, titkos összeesküvésekről, drogcsempészésről, ezt fedezendő pedig ártatlanul megölt és meghurcolt emberekről... akikért egyszemélyes rögtönítélő bíróságként Frank Castle áll bosszút. Viszont ez azt is jelenti, hogy egy sima katonás filmet fog látni a fentiekről, amikből tizenkettő egy tucat, és amik a téma és a lehetőségek korlátozottsága miatt (nincs az a film, amiben a nyolcadik izgalomtól csöpögni próbáló lövöldözés és verekedés nem lesz halálosan unalmas) inkább filmként tudják megállni a helyüket. Mindebből úgy próbált sorozatot csinálni a stáb, hogy meghagyták a Marvel sorozatokra jellemző drámát, moralizálást és lelkizést. De bármennyire is szemléletes volt, amit például Frank és David átéltek azzal, hogy a világ halottnak hitte őket, a családjukat pedig így vagy úgy mindketten elvesztették, jóval több és szükségtelenebb volt ezekből, mint eddig; például hogy előbbinek beletekintünk a visszatérő álmaiba és rémálmaiba, utóbbi pedig folyton kigúvadt szemekkel bámulja a "házi-mozit", próbálva legalább rejtett kamerákon keresztül a családja részének maradni... és ebben a mennyiségben, öt-hat óra ilyen után a kezdeti kíváncsiság is közönnyé fakult.

Akkor már érdekesebb volt az ezzel párhozamos cselekményszál, ami ugyan pár helyen hurkolja, egy ponton pedig összefut Frank hadjáratával katonai hierarchia mentén, de alapvetően független attól. Ilyen filmekkel is lehet persze találkozni, háborús drámákkal a poszttraumás sokkban szenvedő, a leszerelésüket vagy a sebesülésüket követően a "rendszer" által magukat elhagyottnak, kisemmizettnek érző katonákkal, akik hiába kaptak valamilyen hangzatos plecsnit a mellkasukra és akár egy szépen beállított fotót valamelyik elnök vagy szenátor oldalán, abból hónapokkal később már nem kerül kenyér az asztalra. A radikalizálódó, a katona félelmével, feszültségével és "kísérteteivel" semmit kezdeni nem tudó környezetében, és emiatt a társadalmi rendszerekben is fokozatosan csalódó Lewis története is ismerős lehet, de annak aktuálpolitikai vonatkozásaival (az USÁ-ban egyre inkább napirenden levő fegyvertartás kérdése itt is előkerül, pro és kontra egyaránt), továbbá Daniel Webber alakításával (akire úgy tűnik, ráégett ez a merénylő-szerep, hiszen eddig egyedül a 11.22.63-ban volt nagyobb szerepe, Lee Harvey Oswaldként) ettől a vonaltól azért jóval többet kaptam, mint a CIA-s szarkavarástól és vérfürdőtől.

Mert azért talán látszik, ezzel a sorozattal sem az elemei, a külsőségei vagy a minősége miatt volt bajom, meg hát ennyi bizalmam azért már van a Netflix sorozataival kapcsolatban. Az teljesen egyértelmű, hogy Jon Bernthalhoz tökéletesen illik a karakter, akár amikor vértől vöröslő fejjel üvölt bele fröcskölve valakinek az arcába vagy csak a világba, vagy amikor rezzenéstelen arccal osztja a fejlövéseket, de ott van a dilemmában is, hogy mi lesz, ha olyan kiskatonával kerül szembe a végrehajtás során, aki csak rosszkor van rossz helyen, és a lenyelni próbált könnyekben is, amikor Maria és a gyerekek eszébe jutnak. Mellette még két szereplőt emelnék ki, mert a Billy Russot alakító Ben Barnes azért ismertebb arcnak számít a színészek között, a másik pedig Karen Page (azaz Deborah Ann Woll), ugyanis mindig izgalmas őt látni, ahogy most már újságíróként dolgozva is mindig ott van a gesztusaiban, az elharapott mondataiban, a félrekapott tekintetében az a tény, hogy embert ölt. Ami pedig a sorozat jobb trükkjeit, érdekesebb jeleneteit illeti, nekem a legjobban a szenátor elleni merénylet bemutatása és felgöngyölítése tetszett, amit a Nyolc tanú módjára oldottak meg.

Úgy érzem, hogy a mozifilmek után a Marvel a tévésorozatokkal is elkezdett besokallni azzal, hogy beálltak a négyhavonkénti ritmusra... vagy én tőlük, hogy egy év alatt faltam be a két és fél évnyi anyagot. Az biztos, hogy az amúgy is töretlenül csökkenő élményfaktor itt érte el a mélypontját azzal, hogy az adrenalinpumpálóan pörgősnek és véresnek ígérkező (és eddig annak is látszó) karakter bosszútól görcsbe rándult szájában szinte megalszik a tej a tizenháromból nyolc részben (talán még az Iron Fist is szórakoztatóbb volt a maga röhejes módján). Lehetne azt mondani, hogy ez az építkezés kell a fináléhoz, és egy sorozat amúgy is ilyen, de egyfelől nem, még a Marveleken belül sem, másrészt meg nem igazán tudom szó nélkül hagyni, hogy a 10. volt az első rész, amit ha a tévében elcsípnék, akkor szívesen nézném újra, és nem kapcsolnék el onnan azonnal. Még ezzel együtt sem ezt tartom a legrosszabb Punisher feldolgozásnak (az a Thomas Jane főszereplésével készült film volt és lesz), pedig...