A Good Will Hunting nyomdokaiban? - A TEHETSÉG (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2018-02-09 | Niwrok

A hajójavításból élõ Frank évek óta egyedül neveli az unokahúgát, Mary-t, amióta a kislány anyja tragikus körülmények között meghalt. Ennyi év alatt egyértelmûvé vált Frank számára, hogy Mary kimagasló intelligenciával rendelkezik (ez egyébként a család szinte minden tagjára igaz), gondolkodása messze megelõzi a kortársaiét, a férfi mégis azt szeretné, hogy a kislány normál iskolába járjon, játsszon, barátkozzon, és egyszerûen gyerek lehessen... de már az első iskolai nap után kiderül, hogy Mary számára ez a helyzet végtelenül unalmas.

Ekkor bukkan fel a nagymama, aki mindenképpen azt szeretné, ha Mary bentlakásos elit iskolába járna, kibontakoztatva a tehetségét, hogy később akár az anyja nyomdokaiba lépve egyszer megoldja a matematika Millenniumi problémáinak egyikét... erről viszont Frank hallani sem akar.

Nem számítottam sokra ettõl a filmtől, aztán meg meglepõ módon nagyon is tetszett. Egyfelől azért, mert Mary miatt volt egy kellemesen pozitív kisugárzása, aki annak ellenére sem egy magába forduló, önhitt kis zseni, hogy egyébként a maga cserfes módján nyilvánvalóvá is teszi, mennyire butának tart mindenkit maga körül. Külön tetszett az, hogy Frank eredendően azért ragaszkodik ahhoz, hogy Mary iskolába menjen (még ha õ is tudja, hogy ezzel le fognak "bukni"), hogy szociális képességeket, empátiát tanuljon... ehhez képest meg a kislány a második napon csillagos ötösre vizsgázik ebből is, még ha nem is mindenkinek tetszik, amit ennek keretében tesz.

A másik ok az lehetett, hogy a nagyi és a Frank konfliktusa arról, hogy Mary-nek hogyan kéne felnőnie, mi neki a jobb, egy remek tárgyalótermi drámába torkollik, aminek meg olyan részei voltak, mint "Evelyn nagymama" nagymonológja, ami után kevés kétségem volt arról, mi mellé is kell állni ebben a kérdésben... még úgy is, hogy Frank sem volt makulátlan.

Mert maga ez a téma önmagában is érdekes volt nekem. Nem is csak azért, hogy most ki mire is akarja felhasználni Mary-t, és hogy hogyan akarja egy szülõ, vagy éppen egy nagybácsi egy gyereken keresztül elérni azt, amit õ maga nem volt képes; kielégiteni rajta keresztül a vágyait, vagy éppen kijavítani azokat a hibákat, amiket a múltban elkövetett. Mert akadt ennél sokkal általánosabb gondolkodnivaló ebben a filmben, vagyis az, hogy a magas szintű versengés bármiben, és az ehhez vezetõ út mennyiben is szolgálja a gyerek érdekeit, legyen az sport vagy éppen összetett matematikai problémák megoldása, fõleg arra hivatkozással, hogy "a gyerek ezt szereti csinálni".

Mert olyan nevetséges vagy éppen ijesztő dolgokra is hallottam már ezt az önmentegető, elcsépelt mondatot használni, mint a kortársaik súlyának kétszeresére hízlalt öt éves birkózók, és ilyenkor a szülők akár a gyerek életét kockáztatva is ragaszkodnak ahhoz, hogy ilyen módon tűnjenek ki a tömegből, ilyen módon éljék ki a versengést. A matekba persze nem könnyű belehalni, de mindig érzékeny a határ, hogy az ún. "tehetség" kiaknázása milyen áldozatokkal jár. Kevés országos vagy világszinten is jelentős sikereket elérõ embertõl hallani, hogy kiegyensúlyozott élete volt, hogy a sport vagy a tanulás nem ment más, például a magánélet rovására, és bár a szülő örül a gyerek sikereinek, elõre ennek csak kockázatai vannak, a hátrányai csak évek múlva jelentkeznek.

Ebben állt nálam ennek a drámának az igazi "tehetsége", hiszen nem is Mary a központi szereplő (valahol a közepe táján tűnt fel, hogy õt még meg sem kérdezte senki, hogy kinél szeretne élni), hanem Frank. Hozzá kapcsolódóan és róla derülnek ki fokozatosan azok a dolgok, amik miatt ezt az életet választotta Mary-vel, õ az, akinek a személyisége legtöbbet változik az események hatására, és mint a végén kiderül, az ütőkártya is nála van az egész gyermekelhelyezéshez, de a legérdekesebb kérdés mégis az lett, hogy miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy a kislány tehetsége el legyen nyomva.

Mary-nek is megvannak a maga érdekes felismerései, például hogy jó pár embernek nem önmaga miatt fontos, hanem azért, amit a matematikáról már ilyen fiatalon összeszedett, de gyerekként sokszor az a sorsa, hogy csak sodródjon, és próbálja feldolgozni, ahogy a felnőttek rángatják ide-oda. A technokrata nagyi sok meglepetéssel nem szolgál (Lindsay Duncannek a per alatt nyújtott alakítását leszámítva), a többiek pedig inkább kísérõnek, narrációnak vannak benne, a halovány romantikus szál a tanítónénivel éppúgy, mint a jóságos tanácsadó szerepébe lassan beleszürkülõ Octavia Spencer is.

Ritka az olyan film, ahol a tragédia és a komédia ennyire egymásra találnak, ami egyfelől a rideg logikára épül, de nem fukarkodik a drámai fordulatokkal, és az olyan jelenetekkel sem, amiket egyszerűen csak jó érzés nézni (első helyen ide véve a szülõszobást). Azt hiszem, ehhez tényleg tehetség kell...