A színház halála – BIRDMAN, AVAGY A MELLŐZÉS MEGLEPŐ EREJE (2014) kritika

Házimozi ajánló | 2018-02-13 | Ben Palmer

A színház intézménye egy több évezredes történelmi múlttal rendelkező művészeti forma, mely lényege, hogy a szereplők élesben, csupán beszéddel, mozdulatokkal, hanghatásokkal, valamint látványelemekkel egy történetet mutatnak be. Ezért is tartom egy sokkal magasabb színvonalú szórakozási formának a színházat, hisz egy darabban nincs vágás, ami megmentse a szereplőt, ha elfelejti a szövegét, nincs újraforgatás egy hiba esetén. Mindennek passzolnia kell, semmi sem zökkentheti ki az adott szereplőt játékából.

Arról nem is beszélve, hogy a mondanivalóját is sokkal hatásosabban, erőteljesebb színészi gesztusokkal és megragadóbb hanghordozással kell előadnia, hisz itt nincs vizuális effektus, nincsenek CGI elemek, amik elterelhetnék az ember figyelmét, aki színházba megy, a színészet magasiskolájának kiteljesedését kívánja átélni, amihez viszont első osztályú előadókra van szükség. Nyilván nem mindenkinek jön be a teatralitás, a sok esetben indokoltan vagy éppen indokolatlanul túl játszott maníros játék, de meg van a maga varázsa, és tényleg elvehetetlen tőle, hogy egy magasabb szórakoztatási forma, mint a filmművészet.

Ezen érdemei ellenére, a színház mégis haldoklik. Ennek oka, pedig nem a filmművészet, hisz a színház, a filmes formátum után is képes volt megmaradni, hanem sokkal inkább az ok, ami miatt ez az intézmény egyre kevesebb embert vonz évről évre, az a nézői igények gyökeres megváltozása, amihez nem más járult hozzá, mint a filmműfajok drasztikus felhígulása. A legfőbb forrás pedig Hollywood, akik úgy érezték a színészi játék, egy maradandó történet, legendás mondatok és képsorok már nem elegek ahhoz, hogy bevonzzák a mai ember igen csak technika és virtuális világ központú generációját és szépen lassan a mondandó másodlagossá vált, a látványelemek, a vizualitás és az akció mögött.

Nem fogom számotokra sulykolni azt, mint, amit oly sokan megtettek Inarritu filmjével kapcsolatban, hogy a szuperhős mozik behozatala káros hatással volt-e magára a filmművészet megítélésére vagy sem, de tény, nagy kanállal szerepet vállaltak abban, hogy a színház és az igazi filmes értékek egyre kevésbé legyenek fontos igények egy néző számára. Persze nem ők az egyetlen „műfaj”, de ők a legnépszerűbb képviselői, mondandómban pedig úgy gondolom, minden olyan ember meglátja/láthatja az igazságot, akiknek még meg maradt valami a 2000-es évek előtti filmgyártásából.

Nos, elnézést a hosszú felvezetőért, de indokoltnak láttam, hiszen mai alanyunk egy elég komplex darab, mely legalább annyira megosztotta az embereket, mint amennyire a felvezetőm fog titeket, avagy lássuk milyen is lett a Birdman című mestermű.

A történetről csak nagyvonalakban beszélnék, hisz szeretném meghagyni az élményt még azok számára, akik nem látták a mozit, bár szentül meg vagyok győződve, hogy pont azok lesznek a legkevésbé kíváncsiak rá, akiknek igazán szólna. Szóval, történetünk főszereplője Riggan, aki jól menő színész volt a 90-es években, és elképesztő népszerűség övezte az általa megformált szuperhős karakter, a Birdman miatt.

A probléma csak az, hogy eltelt jó néhány év, Riggan karrierjét pedig nem nagyon segítette előre egykoron világhírnevet hozó szerepe, sőt napjainkig kísérti a karakter, amit az alkotók két fronton is igyekeznek nekünk megmutatni. Ebből az egyik, hogy teljesen be van skatulyázva minden külső szemlélő által, minden ember, csak legendás madárjelmezes alakításával tudja azonosítani, másrészt Birdman, szó szerint kísérti főszereplőnket, mely amellett, hogy elég fajsúlyos dolgokban foglal állást és elég kényes tényeket mond ki, a komikus részét is jelenti a történetnek, köszönhetően az olykor csípős beszólásainak.

A film nagyon jó reflektálást nyújt a filmtörténelem több pontjára is, hisz hány színész volt/van a való életben is, akinek hasonló döntések miatt került parkoló pályára a karrierje. A rendező nem szégyell hangot adni a véleményének. Itt aztán megkapja mindenki a magáét, hogy mennyire másodlagossá váltak már egy filmnek az igazi értékei, hogy gyakorlatilag már nem is kell tehetséges színész legyél ahhoz, hogy népszerűségre tegyél szert, hogy az emberek már semmit nem akarnak kapni egy alkotástól, csak az agyatlan látványorgiára és a klisés sztorikra vágynak, hogy még véletlen se kelljen megmozgatniuk az agytekervényeiket a jobb esetben másfélórás játékidő alatt. Ez pedig igenis káros nem csak a színművészetre, de a filmművészetre nézvén is.

Hogy is jön képbe a színház a filmmel kapcsolatban? Nos Riggan, miután nem lát már módot, hogy filmes fronton kikerüljön a skatulyából, úgy dönt bebizonyítja a nagyérdeműnek, hogy színpadon is képes megállni a helyét, és egy általa kreált, sikeresnek szánt darabbal akar újra a nyeregbe kerülni. Ennek elkészültét aztán több dolog is hátráltatja/végigkíséri, többek között Riggan alkoholproblémái, lányával való rideg kapcsolata, vagy éppen az Edward Norton által játszott Mike megjelenése, aki fiatal kakasrévén már teljesen mást vall a színművészet megvalósításáról és képes a legdrasztikusabb határokig is elmenni, hogy át tudja magát adni aktuális karakterének. A rendező művében gyakorlatilag minden egyes momentum, szereplő vagy elhangzott mondat utalás a mai világ filmgyártására, és bátor reflektálás annak igencsak elfajulására. 

Persze azért másokat se hagy szó nélkül a rendező. Hisz megkapják a maguk kritikáját a kritikusok is, akik között bizony sok az olyan, akik saját sikertelenségük miatti sótlanná válásuk miatt nem látnak már semmiben se értéket vagy művészetet, és bizony egy-egy jelentősebb név kritikája bizony igencsak földbe tudja állítani egy színész karrierjét. Ez amúgy a színház esetében sokkal fajsúlyosabban igaz, mint filmes fronton, ahol, az esetek nagy részében azért mindig van egy második esély.

A Birdmant megannyi érdeme ellenére azért érdemes a helyén kezelni, és tisztában lenni azzal, hogy egy kifejezetten rétegfilmről beszélünk az esetében. Egy igazi vérbeli művész mozi, ez elvehetetlen tőle, de nem annyira elvont és befordító, mint sok más társa a műfajon belül.

Mondanivalója mellett technikailag is bravúros, hisz úgy gondolom, nem kell felhívjam a figyelmet a film legismertebb jelem vonására, a vágás „nélküli” megvalósításra, amiben végig kikerekedett szemmel csodálhatjuk Emmanuel Lubeczki ámulatba ejtő operatőri munkáját. Azonban legalább ilyen remek munkát végezték a hangkeverésnél is, vagy a sminkeknél. Ezek csak mind igényesebbé teszik az igények elhalásáról és a színház és színművészet haldoklásáról szóló filmet, melynek a fináléja annyira katartikus és sokkoló, hogy a jelenet végével teljes eufória önti el majd az ember szívét.

Az utána lévő konklúziót pedig nem szájbarágásnak szánták a készítők, mindenki saját magának vonhatja le a tanulságot a történteket és végeredményeket látva, és azt gondolom, itt üt ki az igazi zsenialitása az alkotásnak. Ugyanis ez a fekete komédiával bőszen átitatott dráma nem akarja egyetemesen belénk sulykolni, hogy mi jó és mi nem, csupán elmondja a saját nézőpontját, mint egy vitapartner és hagyja, hogy emésszük a látottakat és hallottakat, és levonhassuk magunknak a saját következtetéseket ezen tények összességét latba vetve.

Egy remekül időzített darab lett a Birdman, ami kimeri fejezni a nem tetszését a mai „filmművészettel” szemben és, aminek sokkal fajsúlyosabbak az összegzései, mint, azt elsőre gondolnánk.

Azt meg csak úgy mellékesen, hogy Michael Keaton szenzációs választás volt Riggan szerepére, hisz karrierjét gyakorlatilag ugyanúgy akasztotta meg Batman, mint Rigganét Birdman. Alakításában elementáris erővel alakítja karakterét és pályafutása csúcspontjával tért vissza a neve a köztudatba. Azonban Edward Nortont se érheti panasz, aki szintén egy szuperhős megformálása után tért vissza és mutatta meg, hogy bizony ő se kopott még ki a színész szakmából.

Maximalista, mégis látszólag befásult karakterét olyannyira hitelesen játssza, hogy az embert komolyan elgondolkoztatja, hogy nem-e az utóbbi években eltűnt saját magát formálja-e meg. Tulajdonképpen minden színész csak dicsérő szavakat érdemelhet, Emma Stone, Naomi Watts, de még Zach Galifianakis is olyan bámulatosan játszik, hogy mindegyikük karaktere maradandó tudott lenni az ember számára.

Hogy kinek ajánlanám a Birdman, avagy a mellőzés meglepő ereje című filmet? Nos, itt kanyarodnék vissza elemzésem elejéhez, hogy pont azok nem fogják megnézni, akiknek igazán szólna, de azért teszek vele egy kísérletet. Szóval minden olyan számára ajánlom Innaritu moziját, akinek már elege van a szuperhős dömpingből, a már lehetetlenségig fokozott látványorgiákból és CGI elemekből, akinek még számítanak valamit a filmes értékek és színészi játékok, és minden olyan ember számára, akik látni akarják, hogy tett tönkre egy „műfaj” egy anno oly sokak által kedvelt művészeti intézményt.