Burokban nevelve – BRIGSBY MACKÓ (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2018-02-26 | Ben Palmer

Sajnos sok film esik áldozatául a hazai forgalmazók végső rostájának, és bizony több esetben is előfordul, hogy igazán értékes gyöngyszemek már nem érik el az itthoni mozivásznakat. Nem volt ez másképpen a tavalyi évben sem, ahol számos értékes, vagy komoly mondanivalót hordozó darabok kerülték el kicsiny országunkat, és ez leginkább azért is fájó, mert emiatt sok olyan értéket képviselő alkotás veszik feledésbe, amely megérdemelné, hogy emlékezzenek rá. Egy ilyen nagyszerű kis filmet volt szerencsém megtekinteni a pénteki nap folyamán is, mely amúgy is már régen szerepelt a bakancslistámon, és melytől a várthoz mérten igazán sokat kaptam, azaz lássuk hát, hogy milyen is volt a Brigsby mackó című vígjáték.

A pontosság kedvéért azért nem árt kijavítanom magam, ugyanis a Brigsby mackó bár elég bizarr és groteszk humorral abszolvál, nem árt megjegyezni, hogy műfaji besorolása ellenére, inkább egy keserédes dráma, mintsem egy hahotázós bohózat. A humor alapforrását leginkább a naivitás, az ismeretlenre való rácsodálkozás, vagy éppen a szereplő gyermeteg szinten lévő megragadása képzi, viszont ugyanebből az alapból erednek a drámai részletek is.

Történetünk főszereplője James, aki gyakorlatilag szinte születésétől fogva egy burokban nevelve éli életét szüleivel, elzárva a világ elől, szabályoktól és bizarr szokásoktól korlátozva, mindössze egyetlen tévéműsoron „nevelkedve”. Egy nap mégis szörnyű felismerésre kell ráébredjen hősünk, miszerint az egész élete, amelyet addig igaznak hitt, hazugság volt. Az emberek, akiket szüleinek hitt ugyanis születésekor elrabolták, és ha, a tudta nélkül is, de fogva tartották évtizedeken át, mígnem egyik nap végre a rendőrség rájuk lelt, és kimenekítették őt börtönéből.

Nos, Dave McCary mozijának bizony igazán erős a felütése, nagyszerűen be tud minket szippantani a film, már az első perceiben, egy egészen különleges atmoszférát teremtve, viszont mégsem a főszereplő rabságára fekteti a hangsúlyt a sztori. Az alkotás onnan indul be igazán, mikor Jamesnek szembesülnie kell azzal, hogy bizony a világ nagyobb, mint gondolta, és, hogy az egész élete csupán hazugságok hosszú sora volt éveken át. Éppen ebből, na meg karakterének naivitásából adódóan, a Brigsby mackó elsőre a Forrest Gump és a Szoba című film egy humoros fúziójának tűnik, viszont a készítők nem felejtettek el, a könnyed hangvétel mögé igazán fajsúlyos és komoly üzenetet rejteni.

Mondhatni jó látni, hogy végre humorosan is végig követhetjük annak az aspektusait, hogy valaki nem találja a helyét a világban, és a néző ennek ellenére is tud azonosulni a főkarakterrel. Az igazából gyermekszintű gondolkodása pedig, melyet nagyrészt az álszülei által kreált tévéműsor agymosásának köszönhetett, még indokolttá is tette a történetben, hogy a karakter mondhatni egy gyerek szemszögéből lássa a cselekményeket.

Azonban, ha jobban a film mögé nézünk, ennél sokkal fontosabb részletekre is felfigyelhetünk. Bár a mű nem felejt kitérni arra, hogy a humoros tálalás ellenére mennyire borzasztó is az, aminek éveken át ki volt téve James, nem emiatt akar emlékezetes maradni, hanem a történet egy nagyon szép metaforában igyekszik nekünk tálalni ennek a súlyos helyzetnek a megoldását. A főszereplő ugyanis miután meg tudja, hogy apja kreálta neki a műsort, mely az életét jelentette, elhatározza, hogy ő maga fogja lezárni a számára kultikus figurává avanzsált Brigsby mackó történetét. Az alkotás pedig ezen jelenetektől fogva állit minket gondolkodás elé, mert bár a munkálatai kezdetekkor úgy tűnik, hogy továbbra is a megszállottság az, ami hajtja hősünket, mégis, ahogy egyre többet kap a világból, egyre több ember kezdi szeretni azért aki, és egyre kevésbé szorul pótcselekvésének napi szintű művelésére, percről perce jobban körvonalazódik a nézőben a felismerés, hogy bizony itt már többről van szó, mint puszta fanatizmusról. Sokkal inkább sejteti azt a sztori, hogy szeretet mackója kalandjainak lezárására van szüksége Jamesnek ahhoz, hogy ezzel egyetemben hátrahagyja életének ezt az igazán szörnyűséges korszakát. A legszebb az egészben pedig, hogy bár ez képezi a film legfőbb gerincét, mégis sikerül az addig megtett utat tartalmas és elgondolkoztató jelenetekkel megtölteni az alkotóknak.

Műfaji besorolásából adódóan azért nem felejt el komédiának se lenni McCary mozija, és fontos kitérni rá, hogy kockázatos volt, egy ilyen alapszituációra poénokat építeni, mégis nagyon ízlésesen, jól időzítve sikerült ez a rendezőnek és két forgatókönyvírójának. A megmosolyogtató pillanatokat a fentebb említett tényezők mellett ugyanis a további szereplőknek köszönhetjük, melyek esetében kiváló munkát végeztek a készítők.

Kezdjük ott, hogy a Jamest alakító Kyle Mooney, szerény véleményem szerint, telitalálat volt szerepére. Ez az ember ugyanis tipikusan az a figura, akit nyugodt szívvel nevezhetünk a geek kultúra tökéletes prototípusának, mégis bizarr jelleme és burokban nevelkedett világlátása ellenére esendő az általa megformált karakter. Figurája bármennyire is egyszerű, mégse lehetett könnyű feladat eljátszani Mooney számára, de szerencsére jól állta a sarat az első komolyabb szerepében brillírozó színész. Ugyanakkor megemlíthetném, a Vogel detektívet játszó Greg Kinneart is, akit talán idestova 10 éve nem láttam már ilyen kellemes és remek kis szerepben, mint itt, az pedig külön tetszett, hogy még egy kikacsintást is tettek a készítők színészi pályájának nyugodtan mondhatjuk, elmúlására, mert abban mind egyetérthetünk, hogy ennél sokkal többre volt hivatottabb Kinnear, mint ahol most tart. Igazából bármelyik szereplőt kiemelhetném, mindenki nagyszerűen meg lett írva, remekül működött a kémia a színészek között, ami nem kis dolog egy nagyrészt ismeretlen nevekből álló csapattól.

Viszont pár negatívumra is ki kell térnem, amik igazából emberfüggő, hogy kit mennyire zavarnak, de jobbnak láttam felhívni rá a figyelmet, mielőtt bárkinek is ajánlanám a filmet. Az egyik ilyen, hogy fontos tudni, ez egy nagyrészt beszélgetős mozi, mely alatt azt értem, hogy meg lesznek a maga pillanatai a műnek, de itt a párbeszédek azok, amikre különösen a hangsúly van fektetve. Emiatt pedig többször is hajlamos az alkotás hol indokoltan, hol indokolatlanul akár több percre is belassulni. Másrészt, ami szintén nem biztos, hogy mindenki tetszését el fogja nyerni, az a finálé előkészítéséhez szükséges utolsó jelenet, melynek meg lehetett érteni a szükségességét, és szürrealitása ellenére is működött, viszont az őszintét megvallva, ott már inkább rugaszkodtak el a valóságtól az alkotók és tették kicsit giccsessé a sztori befejezését.

Összességében, a Brigsby mackó egy igazán szívbemarkoló alkotás lett, mely keserédes humora ellenére is meg tudta őrizni drámaiságát és emberségét, és mely könnyed felütése mögött is át tudta adni azokat az üzeneteket, melyeket szeretet volna. Egy igazán élvezetes film lett, korosztálytól függetlenül, melyet bárki számára nyugodtan ajánlok, mert tényleg egy olyan mű, amit megnézel és ráébredsz, hogy nem is olyan rossz az életed, mint amilyennek láttad, csupán a mindennapok sodrásában elfelejtetted igazán megélni azt.