Egy barátság története – A KATASZTRÓFAMŰVÉSZ (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2018-03-26 | Ben Palmer

Tommy Wisseau. Ez a név sokáig nem mondott semmit még a legelkötelezettebb filmrajongóknak sem, pedig az Ed Wood nyomdokain, és persze Hollywood rögös útjain lelkesen haladó úriember bőven tett azért, hogy megmaradjon neve és persze személye az emlékezetekben. A lengyel származású, 50-es években született Wisseau ugyanis 2003-ban valami olyat tett, amit a legnagyobb színész veteránok közül is kevesen mondhatnak el magukról, mégpedig, hogy vászonra álmodta forgatókönyvét, leforgatta, finanszírozta és még a főszerepét is eljátszotta A szoba című alkotásának, mely annak ellenére lett kultuszfilm, hogy minden idők egyik legrosszabb művét tisztelhetjük benne.

Azonban, ha kicsit túllátunk a felszínen, a film keletkezésének története bőven érdekesebb, mint maga a végeredmény, hisz amellett, hogy egy nem mindennapi sztoriról beszélünk, bizony érdekes kérdések elé is állít minket Wisseau esete. A kételyeket gyorsan eloszlatnám, Wisseau csapnivaló színész volt. Észak-európai akcentus jellemezte, valamint egyértelmű az is, hogy egy szellemileg nem teljesen tiszta személyről beszélünk esetében, ám lelkesedése mégis csodálnivaló volt. Ennek az embernek ugyanis volt egy álma, mégpedig, hogy sztár akart lenni, komoly hollywoodi név, akin tényleg tagadhatatlanul látszott és látszik, hogy elkötelezett híve és csodálója az amerikai filmgyártásnak, csak éppen a tehetsége nem volt meg hozzá, hogy kitörhessen. Viszont volt valamije, ami sok sorstársának nem, mégpedig pénze, na meg egy barátja, Greg Sestero személyében. Na és ki más is készíthetne erről az emberről filmet, ha nem James Franco, aki ráadásul itt testvérével mutathatta meg magát a nagyérdeműnek és hozták tető alá a Warner, na meg természetesen az A24 stúdió hathatós segítségével A katasztrófaművész című alkotást, mely azt kell, hogy mondjam sokkal érdekesebb lett, mint amennyire az elsőnek látszott kedvcsinálói alapján.

A történet természetesen Sestero, 2013-ban megjelent azonos című könyve alapján készült, mely tulajdonképpen végig veszi barátjával való kapcsolatának fontosabb állomásait a megismerkedésüktől, egészen a filmjük moziba kerüléséig. A sztoriba különösen nem mennék bele ám, azt meglepően tapasztaltam, hogy az alapanyag ellenére, nem egy elborult vígjátékot készítettek a Franco testvérek, amikben ízekre szedik a támadási felületet bőszen szolgáltató Wisseau személyét, hanem sokkal inkább egy tiszteletteljes megemlékezést állítottak számára. Persze ne legyen bennetek félelem, bőven vannak szórakoztató pillanatok a filmben, de ezek sem gúnnyal teli jelenetek. Tény, hogy Wisseau egy különc figura, akit egyszerűen nem lehet úgy eljátszani és bemutatni, hogy ne kapja el az embert önkéntelenül a nevetés, hisz annyira bizarr mind a megjelenése, mind pedig az élet felfogása ennek az embernek, de azzal, hogy betekintést engedtek, ha ködösen is, múltjának a hátterébe az alkotók, már mindjárt jobban kelti a néző számára egy szánni való személy karakterét, mintsem egy kigúnyolandóét.

Franco mozija szórakoztató, de nem felejt el több kritikát is megfogalmazni Hollywooddal szemben, hogy mitől is függ az, hogy valaki, felkerüljön a legnagyobb csillagok közé. Hogy a jó kinézet bizony édeskevés ahhoz, hogy sztárrá váljon az ember, még ha meg is van a tehetsége ehhez a szakmához, hogy szerencse mennyire nem mellőzhető tényező a színész világban. Mindezek ellenére, na meg Hollywood sokszor nagyon is felszínes és előítéletes hozzáállása ellenére Wisseau nem akarta feladni az álmait, akárhányszor is próbálták letörni a lelkesedését, és igazából bárgyúsága mellett ez adott figurájának egyfajta szerethető nézőpontot. A film egyik talán legemlékezetesebb és legigazabb pontja, mikor a producerrel való találkozása során a főszereplő szembesül azzal, hogy, ahhoz, hogy valaki az amerikai filmgyártás egyik csillagává váljon nem elég akarni a dolgot, még ha meg is vannak a képességei az illetőnek ehhez. Ebből egyértelműen az volt leszűrhető számomra, hogy ha Hollywood nem akar téged, akkor lehetsz akármilyen tehetséges, sosem fogod tudni valóra váltani az álmaid. Erre több jó példát is fel lehet hozni nem amerikai származású színészek esetével, mert tegyük a szívünkre a kezünket és fogalmazzuk meg magunkban a kérdést, Arnold Schwarzenegger szerepei során többet adott a játékához az izomzatánál? Bruce Willis kísérletező szerepei ellenére le tudta valaha is vetkőzni a kiégett zsarufigurát? De feltehetném ugyanezt a kérdést amerikai származású sztárok példájával, ugyanis Vin Diesel unott faarcával, vagy Sandler századjára is agyonhasznált karakterével ugyan miért érdemli meg azt a rivaldafényt, amire Wisseau bizony oly lelkesen vágyott és tett is érte. Az alkotás, bár nem megy bele mélyen ebbe a témába, ám sokszor nagyon is ilyen visszajelzések azok, amik akadályozzák a főszereplő kitörését, vagy akár a barátja sztárrá válását.

Mielőtt még bárki is azt gondolná, hogy ez kampány beszéd főhősünk mellett, gyorsan kihangsúlyoznám, hogy a film bizony számos példával alátámasztja azt is, hogy miért is lett Wisseau legfőbb munkája ilyen borzasztó, aminek a forgatási munkálatait látva nagyon is kijött az a tény, hogy lelkesedése ellenére vajmi keveset értett a filmkészítéshez a főszereplő. Az már az első percekben egyértelmű, hogy Wisseau szellemileg egy sérült ember, de nehéz természete, makacs hozzáállása, és bizarr világlátása nem terelték túl egészséges irányba a munkálatok menetét. Elgondolkoztató A katasztrófaművész, hogy tulajdonképpen mi is volt az igazi célja a főhősünknek a filmjével. Vajon így szerette volna, múltjának egy fájó szeletét maga mögött hagyni, vagy esetleg lelkének egy darabját akarta megmutatni drámájával, vagy csak szimplán hollywoodi csillaggá akart válni?

A sok kérdés mellett egyvalami egyértelmű, ez a mű bizony egy példás barátság története, melynek alakulása pontosan annyira klisésen kikövezett, mint a hollywoodi tucat filmek legtöbbje, ebből kifolyólag eléggé kiszámítható is a sztori végkicsengése. Azonban azt ki kell emelnem, amit fentebb is említettem, hogy jóval több érzelem szorult a történetbe, mint az várható volt, ami egy pozitív húzás volt a készítők részéről, valamint látszott, hogy Franco számára nagyon szerelem projekt volt ennek a filmnek az elkészítése. Számtalan cameo és kikacsintás jellemzi az alkotást, mégse érzi azt az ember, hogy tumultus lenne, vagy, hogy kapkodós lenne a játékidő, nagyon jól meg lett oldva mindenki szerepeltetése és nagyon jó volt az egyensúly a szórakoztatás és a dráma között.

Az erények felsorolása mellett semmiképpen nem mehetünk el James Franco fantasztikus alakítása mellett, aki a ripacskodás határait súrolva, alanyának akcentusát és gesztusait elsajátítva lényegült át teljes egészében Wisseau figurájává, és tette mindezt kiválóan. Tény, hogy megosztó színész Franco és számomra is néha érthetetlen, hogy tudja értékelhetetlen alkotások és maradandó művekhez is nevét adni egyaránt, ám ha beletalál, akkor bizony megszolgálja a közönség figyelmét. Itt sincs ez másként, ráadásul még a testvéréből, Dave Francoból is sikerült olyan színészi manírokat kihozni, amit a fiatal színművész még nem igazán mutatott meg a nagyérdeműnek.

Ha néhány hibára is ki akarok térni, azt meg kell jegyeznem, hogy pont Franco humorvilágának megosztósága miatt, nem biztos, hogy mindenki értékelni tudja majd, azt a teljesítményt, amivel a színész megfogta Wisseau karakterét, valamint mivel nem egy hahotázós vígjáték kerekedett ki a filmből, hanem sokkal inkább egy drámai bohózat, ezért biztos sokaknak csalódás lesz mű. Azt sem szabad elfelejtenem, hogy sajnos vannak részek, amelyek eléggé unalmasak a játékidő során, vagy kifejezetten öncélúak és erőltetettek, ezek pedig igazán ki tudták az embert zökkenteni a történésekből.

Összességében, azt mondhatom, hogy A katasztrófaművész annak ellenére, hogy nem egy agyzsibbasztó vígjáték lett, tagadhatatlanul Franco munka, így azon hívek, akik szerették/szeretik, a színész korábbi munkáit nyugodtan adhatnak neki egy esélyt, hisz nem fognak csalódni. Ne egy Ed Wood féle remekművet várjunk tőle, ám mindenképpen egy szórakoztató darab, mely önfeledtségével és kendőzetlen szarkazmusával még hibáit is tudja felejtetni olykor.