Aki önmagát legyőzi, hős – VASEMBER 3 (2013) kritika

Házimozi ajánló | 2018-04-23 | Faragó Tamás

A Marvel filmes univerzum kezdeti botladozásai után beérett és összeállt a Bosszúállók. A szuperhős csapat első filmes debütálásának hatalmas sikere után, vissza kellett térni a szériagyártáshoz és egyértelmű volt, hogy a stúdió zászlóshajója, a Vasember kapja meg harmadik számozott kalandját. A második epizód felemás népszerűsége után Jon Favreaut lecserélték és a rendezői székbe ezúttal a Downey Jr. régi cimborájaként ismeretes, Shane Black ült. Tény, hogy Black rendezőként korábban csak egy filmet készített, de forgatókönyvíróként olyan kultikus darabok kötődnek a nevéhez, mint a Halálos fegyver és Az utolsó cserkész. A buddy filmek mestere, maga is nagy képregény rajongó, így egyértelmű volt, hogy a történetet is ő fogja lekörmölni, azonban akkoriban a Marvel még sokkal kevesebb szabadságot adott az alkotóinak, így az író-rendező tervei nem teljes egészében valósulhattak meg. 

A New York-i csata után Tony Stark nem találja önmagát és jó ideje nem bújt bele a legendás páncélba. Megpróbál visszavonulni, de a rejtélyes terroristavezér, a Mandarin nem hagy neki nyugalmat. Tony nem hagyja magát és szembeszáll a rá és szeretteire törő gonosz erőkkel, viszont előtte önmagát kell rendbe hoznia, ami nehezebb feladatnak bizonyul, mint visszaverni egy idegen inváziót.

Black nem kisebb dologra vállalkozott minthogy, egy megtörtebb Vasember figurát mutasson be, aki poszttraumás stresszben szenved. Sajnos az akkoriban már a Disney tulajdonában lévő Marvel nagyon megkötötte a kezét, többek közt az alkohol fogyasztás ábrázolását visszább kellett fognia az anyacég családbarát politikája miatt. Ez csak a jéghegy csúcsa volt, a producerek folyamatosan a hátsójában voltak és minden apróságba belekötöttek. Neki és Kevin Feigenek igazi küzdelem volt a forgatás. Persze ez a legendás írót csak még jobban motiválta és az erősségre épített, vagyis a szereplőkre és a jól megírt szövegeikre.

Tony Stark karaktere ebben az epizódban lett a legellentmondásosabb. Sokszor cselekszik felelőtlenül és logikátlanul, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ő régen is ilyen volt. Persze itt maximumra kapcsol a hülyeségben, hiszen nagyon megviselték a Bosszúállók eseményei és úgy érzi csak úgy léphet tovább, ha megtalálja régi önmagát, akár erőlködve is. Itt érezhető Black zsenialitása, egy nagyon szép karakterívet kapunk, melyben eljutunk a folyamatosan visszafelé kacsingató örökifjútól ahhoz a Vasemberhez, aki bármit kész feláldozni azért, hogy megvédhesse az emberiséget és azon belül a szeretteit. Ez a film szükséges ahhoz, hogy lássuk mi is vezeti el majd Tony Starkot ahhoz, hogy képes legyen megalkotni Ultront.

Miközben látjuk ezt az utat, sorban kapjuk az emlékezetes párbeszédeket. A rendező múltjából adódóan a legjobb pillanatok azok, mikor Tony Stark és legjobb barátja a Don Cheadle által játszott James Rhodes egymást ugratják. Ismét szeretném kiemelni, hogy Cheadle mennyire jó csere volt, egy ilyen forgatókönyvvel Terrence Howard nem bírt volna el. Rendezés szempontjából most sem kapunk semmi újat, de Black tökéletesen viszi tovább az eddigi jól bejárt utat, sőt ad hozzá egy kis pluszt is azzal, hogy több akció jelenetet látunk, melyben hőseink páncél nélkül szálnak szembe a rosszfiúkkal.

Sokan negatívumként hozták fel a Mandarinra épülő fordulatot. Számomra is meglepő volt, de ezzel lett érdekesebb figura. A Vasember legnagyobb antagonistája eredetileg elég középszerű figura, hiába erős és hatalmas, karizmában meg sem közelíti olyan klasszikus Marvel gonoszokat, mint Doctor Doom vagy Thanos, nem véletlen, hogy jóval ritkábban is szerepeltetik. A magukat Vasember és Marvel rajongóknak vallók többsége sem igazán ismerte egészen az első film sikeréig, ugyanis az addig önálló képregényben már nem szereplő Vasember újra saját sorozatot kapott és hosszú évek után ismét feltűnhetett ősi ellensége. Számomra egy érdekes elemet kapott így a film és másra helyeződött a hangsúly. Az alkotás kapott egy üzenetet ezáltal. A múltbéli hibáink sajnos sosem felejtődnek el igazán és nem tudhatjuk mikor ütnek vissza, ezért kell szembenézni velük a futás helyet. Persze vannak negatívumok is. Sajnos a végső csata (pár olyan elemét leszámítva, mint Rhodey önálló akciója) eléggé ötlettelen. Látszik, hogy Black nem igazán ért a nagyszabású akciójelenetekhez. Sem fantáziában sem látványban nem nyújt kiemelkedőt, sőt néha kifejezetten csúnyák a „szuperhős harcok”. Ezekkel szemben a realista egyszerűbb akciók sokkal fantáziadúsabbak és szórakoztatóbbak lettek, mint a korábbi filmekben.

Ami még kiemelkedő az a zene. Brian Tylert mindig is jó iparos volt, aki nem alkot kiemelkedőt, de muzsikai nagyon is fülbemászóak. A Vasember 3 esetében sikerült elkapnia egy különleges retró hangulatot. Dallamai a 70-es évek kalandfilmjeinek hangulatát hozzák úgy, hogy képes a nosztalgiát modern hangzásvilágba ültetni. Persze azt is el kell ismerni, hogy a korábbi Marvel filmekben hallható zenék közül nem akad kihívója, de érdemeit ez legkevésbé sem csökkenti. 

A Vasember harmadik kalandja a trilógia legjobbja, ami viszont csak akkor lesz igazán teljes, ha a néző már végignézte azt az utat, melyben a főszereplő eljut idáig. Erőssége pedig a későbbi filmekben lesz igazán nyilvánvaló, mikor már láthatjuk azt, hogy az itt bemutatott karakterfejlődés miként is hatott a későbbiekben.