Egy kaptafára készítve - BOSSZÚÁLLÓK: ULTRON KORA (2015) kritika

Házimozi ajánló | 2018-04-23 | Turbók Krisztián

Hat évvel ezelött a Bosszúállók első része alaposan felforgatta a Marvel filmes univerzumát. A több szuperképességű karakter egy filmbe történő bezsúfolása 2012 egyik legnagyobb sikere volt.

 Az Ultron kora bemutatójáig Vasember megkapta a harmadik filmjét, a Robert Downey Jr. főszereplésével készült mozi már egy jóval összetettebb karaktert takar Tony Stark személyében. Ennek hatására a harmadik Iron Man Shane Black avatott kezeinek köszönhetően a sötétebb, atmoszférikusabb, és nem utolsó sorban a kiemelkedő Marvel mozik táborát gyarapította. Amerika Kapitány szintén kapott egy nagyon pofás részt A tél katonájával, Thor kalandjai pedig egy borzalmas folytatásban öltöttek testet a Sötét világ képében. 

Az Ultron korát megint az a Joss Whedon rendezte, akinek az első Bosszúállók mozit is köszönhetjük, ám a vállonveregetés ezúttal is elmarad. Jobban mondva egy fenékberúgással inkább honorálnám ténykedéseit, mert a Bosszúállók - Ultron kora még gázosabb lett az első csapatépítő tréningnél is.

A film sztorija szerint Tony Stark egy mesterséges inteligenciát hoz létre az Ultron-programmal, a Loki által korábban birtokolt jogar segítségével. A program egy merész fordulattal szinte azonnal készítője ellen fordul. A S.H.I.E.L.D. feloszlott, így hőseink csak is és kizárólag magukra számíthatnak az Ultron elleni harcban. Ennek tétje nem más mint az emberiség kipusztulása vagy életben maradása. 

Whedon szerette volna, ha a második rész még grandiózusabb és nagyobb lett volna elődjénél. Ehhez képest amit kapunk az egy olyan szintű káosz, amit józanul nem is lehet elviselni. A film felütésében rögtön egy kisebb csata kellős közepén találjuk magunkat. Whedon hihetetlen akciókkal és szépen megkoreografált lassításokkal kápráztat el bennünket. Ehhez ért persze az öreg, de hogy ismét valamilyen film formára hasonlítson ez az egész, ahhoz már vajmi keveset. Akcióban nagyon erős az Avengers második része, hasonlatosan szépen hozza azt a szintet, amit egy Marvel-filmtől elvárhat az ember, de ennyiben ki is merül, és lényegébe véve ugyanabba a hibába esik mint az első rész.

Az egyes jelenetek olyan szinten kílógnak belőle, hogy azt csak a vak nem veszi észre, a humor fárasztó, a dráma nem kiemelkedő, bár látszik valamilyen karakterépítési szándék, de már akciózgatni kell, mert a néző ezt várja. A film konklúziójában pedig megfigyelhetjük az utóbbi évtized legsemmitmondóbb csatajelenetét, ami olyan uncsi, hogy a legszívesebben eludnánk rajta. Whedon tulajdonképpen nem csinált mást, mint a sokat szidott Az acélember látványos fináléját másolta le, és Marvelesen tálalta, annak minden aspektusával együtt. Bezzeg ezért akkoriban senki nem emelte fel a szavát, mert a Marvel-mánia már akkor is elvakította a nézőket.

Néhány valóban jól eltalált jelenet azonban van a filmben, Ultron megjelenése a partin (ez a rész konkrétan félelmetesnek hat) vagy a Bruce Banner/ Natasha Romanoff egymás elötti megnyílása.

A karakterek többségével ismét nem tud mit kezdeni a rendező. Jeremy Renner Sólyomszeme kapott némi mélyítést, illetve Scarlett Johansson Natasha Romanoffja és Mark Ruffalo Bruce Bannere is változásokon megy keresztül.

Néhány új karakterrel is megismerkedünk, akik látták az Amerika Kapitány: A tél katonája stáblistás jeleneteit, azon nézőknek nem mondok újat, kik is lesznek azok. Skarlát boszorkányról (Elizabeth Olsen) és testvéréről Higanyszálról van szó természetesen. Az a Higanyszál, aki a 2014-es X-Men: Az eljövendő múlt napjaiban is szerepelt, csak ott Ewan Peters alakította, míg az Ultron korában Aaron Taylor-Johsonra várt a feladat. További kisebb szerepekben itt van még a visszatérő Stellan Skarsgaard, Samuel L. Jackson, Anthony Mackie, Cobie Smulders valamint ujoncként köszönthetjük Thomas Kretschmann és Andy Serkis karakterét  is. James Spader Ultron szerepében játssza le a fél társaságot, Paul Bettany pedig Vision/Vízió szerepében mutatkozik be.

A Bosszúállók: Ultron kora a nagyobb és rosszabb tipikus esete, amikor egy rendező egy projekttel eléri a maximális hatásfokot, és egyszerűen már nincs hova fejlődnie. Mindent megismétel és szinte ugyanarra a kaptafára készíti el a filmjét, csak ez már silányabb utángyártott minőségben jelenik meg a vásznon.