Hogyan jussak túl ezen? – I KILL GIANTS (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2018-05-23 | Turner

Manapság egyre népszerűbbek azok a témák, amelyek veszteségek, problémák okozta mentális betegségeket dolgoznak fel. Kiváltképp megindító a történet, ha mindezt egy gyerek mindennapjain keresztül kísérhetjük végig. Akár a tavalyi év egyik nagy sikere, a Szólít a szörny, úgy az I Kill Giants készítői is gondoltak egy merészet, és megpróbáltak vászonra vinni egy fontos, ám nem ritka jelenséget, több-kevesebb sikerrel.

A film rendezője, Anders Walter a 2013-as Oscar-gáláról egy szobrocskával térhetett haza, amit Helium című rövidfilmjével érdemelt ki. Szóval úgy tűnt, jó kezekben van a projekt, hiszen a produceri teendőket Chris Columbus vállalta magára, aki többek közt a Harry Potter-filmek kapcsán lehet ismerős. Bár a szereplőgárda is ígéretes, nem tudta megmenti az ötlettelen adaptációt. Madison Wolfe, Zoe Saldana és Imogen Poots is nagyszerű tehetségek, de nem nyújtanak kiemelkedő munkát.

2008-ban azonos címen megjelent egy képregény, amelyben egy szokatlan viseletű, szemüveges kislány óriásoknak állít csapdát, majd megöli őket, így védve városát a betolakodóktól. Adaptációt készíteni nagy feladvány, ezt mind tudjuk, mivel jó pár rendezőnek tört már bele a bicskája. Ami olvasva, illusztrálva felkelti és fenntartja az érdeklődést, az sok esetben a moziteremben nélkülözi az alapanyag esszenciáját. Meglévő, népszerű anyagból dolgozni mostoha feladat, mert valamennyien egyénileg képezzük le és várunk tőle egyfajta sajátos atmoszférát, mindenki igényének pedig nem lehet megfelelni.

Tehát a történet adott, a gyerek hétköznapi gondjai elől az általa kreált álomvilágba menekül, ami nem feltétlen jobb, mint a valóság. Eddig nem túl eredeti, és bár a képregény nagy sikert aratott, a film feladata lett volna, hogy olyan pluszt adjon hozzá, ami miatt érdemes az ilyesmit nagyképernyőn elmesélni. Ehelyett kliséket, tucatjellemeket és vontatott dramaturgiát kaptunk.

Már esett szó a színészi teljesítmény átlagosságáról. Meg kell említeni, nem feltétlen az ő hibájuk, hogy karaktereik felejthetőek és egysíkúak lettek. Egyikük hátteréről, indítékairól sem tudunk meg semmi érdemlegeset, csak teszik a dolgukat, de talán legtöbbször ők sem tudják, miért. A legnagyobb gond, hogy a főszereplő, Barbara figurája is kidolgozatlan, márpedig az egész elbeszélés a szimpátiára, az együttérzésre épít. A drámai csúcspont csak abban az esetben éri el a hatását, ha azonosulni tudunk a lánnyal, megértjük őt. Nem szükséges szájba rágni a sérülése okait, de kell, hogy bemutassák a gyerek szerethető oldalát. Ezzel szemben majdnem két órán keresztül érvel különböző szituációkban azzal, hogy tudja, hogy fura és senki nem kedveli. Holott nem azért nem rokonszenves, mert különc, hanem mert makacs, türelmetlen és pimasz. A probléma szempontjából ezek fontos és releváns tulajdonságok, de szükséges egy ellenpólus, ami miatt engedékenyek leszünk az irányába, és belátjuk, mindez azért van, mert nehéz időszakon megy keresztül. Ennek hiányában csak egy hallucináló, zabolátlan kamasz.

A vihar egyszerű, de érthető metafora a lelki állapot változásaira. Azonban nem egyértelmű, hogy a sorozatos bántalmazás és képzelgés közepette melyik volt az a sorsfordító esemény, ami miatt épp oda helyezték a tetőpontot, ahová.

Látványában teljesen átlagos mozit kaptunk, a számítógépes effektek és modellek néhol kifejezetten pocsékak. Elsősorban a titán megvalósítása csalódás. Karakterdesignja nélkülözi a kreativitást, az animációk kiábrándítóak, a több háztömbnyi méretű óriásnak nincsen súlya, mozgása hiteltelen. A film egészét a pasztell árnyalatok uralják, a színek olyan döglöttek, mint a hangulat.

Nem kifejezetten ajánlom, a coming-of-age témában bőven akadnak jobb fantasyk. Az írott forma rajongói úgyis megnézik, a többieknek pedig marad a jó öreg A faun labirintusa.