Aki vérét ontja ma velem – 12 KATONA (2018) kritika

Házimozi ajánló | 2018-06-01 |

Nem ez lesz az a film, amire a rendező korábbi munkássága miatt vállalkozik az ember, mert Nicolas Fugslig neve annyit mondhat a hazai közönségnek, mint az enyém, ergo semmiA 12 katona tehát Fugslig belépője Hollywoodba, hogy további filmjei megérik-e a pénzt és a bizalmat, vagy hullócsillag-kezdeményként eltűnik a 12 katona után.

Ami pedig Doug Stanton könyvének adaptációja, ami a Horse Soldiers címet viseli, és a produkciónak eredetileg ez volt a címe, de sokkal amcsisabb hangzású a 12 strong. És hogy igaz legyen a mondás, ami szerint „a legjobb történeteket az élet írja”, a 12 katona igaz történeten alapuló sztoriból megírt könyv adaptációja. Azt nem tudom, a Horse Soldiers hogyan lett volna magyarra fordítva, hogy üljön is, de a lóval való közlekedésre fókuszáló cím, ami nem véletlenül lett adva a könyvnek, jobban hangzik leegyszerűsítve 12 katonára. (Az amcsiknak meg nem is kellett volna fordítás miatt aggódniuk. Lehet, hogy megtévesztőnek gondolták a címet, hátha valaki úgy hiszi, hogy kentaurokról szól).  

2001. szeptember 11-e már ugyanúgy a történelem része, mint Amerika felfedezése, így rá lehet fogni a filmre, hogy történelmi, és az első, 9/11 után Afganisztánba küldött csapatról szól, akik egy hadúrral szövetkezve veszik fel a harcot a tálibokkal. Ráadásul tényleg 12-en vannak, a kapitány Chris Hemsworth-szel együtt. (A Bosszúállók után valószínűleg furcsa volt, hogy neki kell hallgatnia a kapitány névre). Az, hogy a film hazafias, nem kifejezés, de ez nem meglepő. Az Amerikai Egyesült Államok világhatalomként, katonai nagyhatalomként, hogy máshogy mutatná be az őt ért terrortámadásra történő reakcióját? Családos emberek versengenek azért, hogy ki menjen tálibokat ölni, hogy ne legyen újabb 9/11…

Ehhez képest az összecsapások, fegyveres ütközetek között nincs kiemelkedő, ami valami durva halál vagy más miatt emlékezetes maradna, és beírná magát a filmtörténelembe. Természetesen kivétel az utolsó roham, mikor a zene is ráerősít a hatásra, és már-már olyan gondolatok forognak a fejemben, hogy „ez igen, ba..d meg, így kell hősnek lenni!" A túlcsorduló hazafiság ellenére a szituációk, párbeszédek, motivációk stb. megmaradnak teljesen reálisnak, és noha kiugró jelenetet, maximumon pörgést hiányolhatunk, kapunk egy olyan háborús-katonás történetet, ami mégsem unalmas, és amit egyszerűen jó nézni. Nem csak a vágóképek, fényképezés terén, hanem az egészet en bloc. A karakterek szimpatikusak (és rájuk is vonatkozik az említett realitás), még a hadúr, Dostum tábornok (Navid Negahban) is, és ha őszinte akarok lenni, az egész filmet a karakterekbe oltott hazafiság viszi, mozgatja. Meg a harcos szív. Megijedni nem kell, a hazafiságot nem fröcsögtetik undorítóan az arcunkba, de nem lehet nem észrevenni. 

Ami nagyon átérzik a szereplők interakcióin, az a hadsereg mint második család. A csapat tagjai családtagként tekintenek egymásra, és Mitch Nelson kapitány (Chris Hemsworth) az akció előtt nem hiúságból mondja, hogy nem veszíthet egy embert sem, hanem mert a szerettei közül nem akar senkit elveszíteni. Szóval nagyon átjön, hogy a hadsereg egyeseknek több, mint parancsok teljesítése. (A cikk címét is ezért loptam Shakespeare V. Henrikjéből, ahol elhangzik Henrik legendás monológjában az alábbi, amit katonáihoz intézett: „minket is megemlegetnek, a boldog keveset, egy falka testvért; Mert ki vérét velem ontja ma, fivérem lesz”). A zene kétesélyes, vagyis nézője válogatja. Helyenként lehet giccsbe tartónak érezni, vagy lehet a pillanathoz, jelenethez illesztett szinte pátoszos, epikus dallamnak elkönyvelni. Az azért lerí, hogy így is, úgy is ízig-vérig amerikai alkotásba csöppentünk.

Bárhogy éli meg a néző, kirívó negatívumnak azért semmi esetre sem mondató. Említettem már, hogy nincs igazán kimagasló jelenet a filmben, mégis jó nézni. Van egy olyan erős hangulata (meg jól összeválogatott szereplőgárdája), hogy élményszámba megy a tucatnyi hős története Dostum tábornok harcosaival kiegészülve. Tipikusan az a film, amiről nem tudja az ember, hogy mért tetszik neki, de tetszik. (Zárójelben: A Bőrnyakúakban gyakorlatilag nincs semmilyen harc, és igencsak jó film).

A háborús mozik között vannak etalonok, klasszikusok, olyanok, amik a „mondj jó háborús filmeket” felszólításra hangzanak el. A 12 katona nem lesz etalon, nem avanzsálódik klasszikussá, de nagyon a helyén van, szépen megkreált kis film. Az olyan klasszikusok szintjét ugyan nem éri el, mint mondjuk A sólyom végveszélyben, Ryan közlegény megmentése, A piszkos tizenkettő stb., de ha jó háborús filmet kell ajánlani, mindenképp említést érdemel.