Bújócska a sötétben – ÁRVAHÁZ (2007) kritika

Házimozi ajánló | 2018-06-11 | Faragó Tamás

Juan Antonio Bayona mielőtt mindenféle őshüllőkkel összekerült volna, jóval kisebb, de nem kevésbé ijesztő dolgokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. Első nagyjátékfilmje egy igazi klasszikus hangvételű kísértettörténet volt, melynek forgatókönyvét jóbarátja, Sergio G. Sánchez írta. Akkoriban a spanyol horrorfilm szárnyalt, sorra jöttek ki a nemzetközi sikert arató alkotások, de a páros filmje ezek közül is kiemelkedett és nemcsak azért mert Guillermo del Toro beállt mögé producernek.

Laura (Belén Rueda) árvaházban nőtt fel. Harminc évvel később férjével és a hétéves kisfiával visszatér az elhagyott épületbe. Szeretné felújíttatni a régi házat, ahol fogyatékos gyerekeket gondoznának. Ezek után megkapjuk a jól ismert sablonosnak tűnő szituációkat, a kisfiú láthatatlan barátokról beszél, tárgyak mozdulnak el és Laura emlékei is kezdnek kitisztulni.

A történet semmiben sem indokolná az egyediséget és ezt maguk az alkotók is tudták, úgyhogy a magvalósításban kerülték el a sablonokat. Habár minden kötelező elemet magkapunk, mégsem érződik gagyinak. Bayona ügyesen kerüli a jól ismert klisék bemutatását, nincsenek felesleges jump-scarek, meg idegesítő butaságok. Hosszú kinyújtott jelenteket kapunk melyben a zsigerig hatoló feszültségen van a hangsúly. Azzal, hogy a rendező, nem használ semmiféle számítógépes trükköt, csak még közelebb hozza az egészet a nézőhöz. Bayona nem variálja túl a rendezést és csak akkor használ képi trükköket, mikor azok tényleg adnak valamit a cselekményhez, így nem lesznek túlhasználva és sokkal hatásosabbak.

A film felett végig ott lebeg az inga és éreztetik az alkotók, hogy milyen irányba is halad a történet. Emiatt nagy meglepetések sem érik a nézőt, viszont az igazi bravúr abban van, hogy hiába sejtjük mi folyik itt, reménykedünk benne, hogy tévedünk. Sokszor nem is látjuk azt, amit a szereplők átélnek, csak az elmondásaik alapján tapasztaljuk meg az eseményeket és ezáltal olyan érzés kerülgeti az embert, mint mikor a tábortűz mellett hallgatta a rémtörténeteket gyermekként.

Persze ehhez a hangulathoz szükség van egy jó forgatókönyvre és színészgárdára. Itt mindkettő megvan. Sánchez az egész történetet az anyai szeretet köré építi, ami tragikus és szép, mégsem válik giccsessé egy pillanatra sem, mivel sikerült neki igazán hiteles emberközeli karaktereket írni, akik kerülik a kliséket és így természetesnek hatnak.

A színészek pedig remekelnek. A Laurát játszó Belén Rueda fantasztikus, a játéka átérezhető. Szívszorító az elkeseredett harca, amit a fiáért folytat, mégis elhisszük neki, hogy az ördöggel is képes lenne szembeszállni érte. A férjet játszó Fernando Cayo visszafogottabb, de ez a karakterének köszönhető. Szimpatikus, hihető karakter, aki persze racionálisabb, de érezhetően nagyon szereti a családját. A kis Simont játszó Roger Príncep akármilyen aranyos is, kicsit gyengébb pontja a filmnek, persze akkor ez még élete második szerepe volt. Aki igazán nagy meglepetés, az Geraldine Chaplin a médium szerepében. Nem sokat szerepel, de a film egyik legerősebb és legnyomasztóbb jelenete hozzá köthető.

Aki egy kőkemény horrorfilmet vár az csalódni fog, viszont aki szeretne látni egy családi drámát amit körbeleng a misztikum és a nyomasztó hangulat, aki nem fél attól, hogy összetörik a szíve és pattanásig feszülnek az idegei, az bátran tegyen vele egy próbát, nem fog csalódni.