Az egyént kell kigyógyítani vagy Angliát? - PATRICK MELROSE (2018) kritika

Házimozi ajánló | 2018-06-17 | Turner

Ahogy azt a pilotkritikában írtuk, Patrick Melrose önéletrajzi ihletésű, tragikus mindennapjait áthatóan próbálták prezentálni az első két epizódban, ez azonban csak részben sikerült. Most, hogy befejeződött a sorozat első évada, kijelenthetjük, hogy mind az öt részre igaz a hektikus teljesítmény.

A minisorozat egyes részei különböző történeteket dolgoznak fel az író, Edward St. Aubyn életszakaszaiból.  Brit humor, élces megjegyzések mögé bújtatott életigazságok, múlt és jelen harca, mindez nagyon sok droggal és alkohollal leöblítve – ez a Patrick Melrose.

Már a főcímek harsány, szinte komplementer színei is előrevetítik, hogy valami ambivalens következik, amihez óvatosan kell közelednünk. Patrick gyermek és felnőtt kora egyaránt tragikus, kérdés, mennyi ebből az, ami az apja hatása, és mennyi az, amit magának okozott. Törekvése, hogy szülei attitűdjét távol tartsa önmagától, kudarcba fullad, aminek következményeit gyermekei és felesége szenvedik el. Ez a fajta veszteség hol mélyebbre, hol előrébb rántja őt a gyógyulás felé vezető úton. Ugyanez a kettősség jellemző a szüleihez való viszonyára is, gyűlöli őket az elszenvedett traumák miatt, de végtére mégiscsak ők adtak neki életet.

A brit arisztokrácia krémje jó kapcsolatot ápolt az idősebb Melrose-zal, azonban fia idegenkedik a behízelgő, álságos ismerősöktől, akik a gazdagokra jellemző sznobság és az érdekkapcsolatok tengerébe fulladnak. Patrick a kék vérével járó manírok elől nem tud menekülni, de egy jó adag szarkazmus kiemeli őt a többiek közül. Ez adja a sorozat egyik legkiválóbb humorforrását, nem fél gunyoros mondataiban keményen ítélkezni e réteg felett, amelyek után mind egy kicsi elégtételt érzünk.

Benedict Cumberbatch továbbra is elképesztő színészi tehetségéről tesz tanúbizonyságot, még akkor is, ha helyenként mesterkéltnek hat. Kiállásának, akcentusának és az aprólékosan átgondolt jellemrajznak köszönhetően abszolút meggyőző, mint a felső tízezer sarja, és mint lecsúszott családapa egyaránt. Mindenki más is megállja mellette a helyét, sikerült homogén teljesítményű színészgárdát összeterelni. Bár Hugo Weaving és Jennifer Jason Leight elég kevés játékidőt kapott, mindketten kihozták komplexusos karaktereikből a maximumot.

Ami viszont megnehezíti a megértést, az a nem lineáris történetvezetés. Feltételezhető szerepük szerint a flashbackek az érdeklődést kívánják fenntartani és a felnőtt Patrick gondjaira hivatottak választ adni, azonban ez a fajta elbeszélőmód nem konstans a sorozat egészére nézve, így inkább kusza, mintsem rejtélyes. Valamint a sorozat egyes epizódjai közt is túl nagy időközök telnek el, rá kell jönni, hol is tartunk éppen. Ez annak köszönhető, hogy a történetek nem konkrét korszakokra, hanem érzelmekre, kapcsolatokra épülnek, így a problémák gyökerét és betetőzését vették alapul. Igazán kivételes az olyan alkalom, mikor tudják, mennyi van egy sorozatban, és mikor kell abbahagyni. Szívem szerint az Aubyn által megélt események megérdemeltek volna még legalább ugyanennyi részt, én túl gyorsnak éreztem a tempót. Az adaptáció mindig csak egy kivonat, ez itt erősen érezhető.

Ettől függetlenül a családon belüli erőszak és az urizáló osztály ignorációjának tökéletes bemutatása szíven üti a nézőt, és folyton eszünkbe juttat egy kérdést: „Hogy képes bárki ilyet tenni egy emberrel?”.

 

A filmsorozat elérhető az HBO GO műsorán.