Fogd meg, ereszd meg - LÁTTAM AZ ÖRDÖGÖT (2010) kritika

Házimozi ajánló | 2018-08-12 |

(A film nem feltétlenül található meg magyar nyelven, így a Láttam az ördögöt az angol cím, I saw the Devil, szabad magyar fordítása)

Miután menyasszonyát egy sorozatgyilkos megölte, Kim Soo-hyeon bosszút esküszik. De nem azt a „szokásosat”, hogy megkeresi és megöli a gyilkost. Az túl egyszerű lenne, és nem nyújtana akkora élvezetet. Hogy szenvedést és félelmet okozzon, Soo-hyeon  félholtra veri a gyilkost, Kyung-chult, és lenyom egy kapszulát a torkán, ami nyomkövető és lehallgató is egyben. Így rendre meg tud jelenni, ha a tettes akciózna, és ismét félholtra veri, adott esetben kicsit meg is kínozza, és nem hagyja nyugodni. Ezt azonban a végtelenségig nem folytathatja, mert előbb-utóbb Kyung-chul is felveszi a kesztyűt. És ha ez megtörténik, Soo-hyeon számlájára lesznek írhatók a meggyilkolt áldozatok, amiért felébresztette az alvó oroszlánt.

Első ránézésre nem látni semmi érdekeset a történetben. Bosszúdráma, aztán csókolom. Igen ám, de a rendező zseniális érzékkel működteti ezt a bosszút, ami a főszereplő, és igazából az egész film motorja. Már csak azért sem lehet egyszerű bosszúdrámaként elkönyvelni a filmet, mert egyáltalán nem szokványos. Ritka az olyan film, amiben nem a gyilkolás, hanem a szenvedés okozása a fő motiváció a pozitív szereplőtől. Mellékszereplők szájából megkapjuk persze, hogy főhősünk maga is szörnyeteggé vált (jóságos szörnyeteg?), hogy egy szörnyeteggel küzdjön, ez mégsem realizálódik bennünk, mert abszolúte egyetértünk módszereivel, tetteivel. Merek általánosítani, mert ha olyan badass lenne mindegyikünk, mint történetünk főszereplője, szerintem mi is hasonlóan cselekednénk. (Halkan megjegyzem, hogy magamból indultam ki, de előbbi kijelentésem nem használható ellenem pszichiátriára való beutalás céljából).

A látszólag egyszerű sztori több réteget tartogat és foglal magába, mint azt gondolnánk. Nem a hentelésen van a hangsúly, de háromszoros hurrá a rendezőnek, amiért nagyon precíz, véres, merész, nyers, brutális, igényes, és a cirka kettő és negyed óra játékidő ellenére végig óramű pontossággal összerakott munkát „szült meg”. Olyan képsorokat sem sajnált tőlünk, amik betegesek, mi pedig nézőként beteges élvezettel nézzük, de vannak olyanok is, amiknél inkább elfordítanánk a fejünket, mert egész egyszerűen átgázol az ingerküszöbünkön.

A fényképezés, operatőri munka profi, de ez csak egy jó dolog a sok közül. A jelenetek megkomponálása is művészinek nevezhető, ami megérdemli a tapsot. Kapásból a nyitójelenet, mikor a hulló hó fehérsége és a vér erőteljes, már-már illetlen betolakodásának kontrasztja megadja az alaphangulatot. Ez a kontraszt a színészi játékokban is megvan. Az egész film a két főszereplő színész köré épül, ami lehet, hogy evidens, de lehet, hogy nem, mert szokás mellékszálakat is tenni a filmekbe, ugyebár. Vannak mellékszereplők, de annyira mellékek, hogy itt hatványozottan értelmet nyer a 'mellék' fogalma, olyan szinten, hogy már-már vetekszik a 'jelentéktelennel' (hangsúlyozottan nem az alakítás szempontjából).

A két színészi ellenpólus Byung-hun Lee és Min-sik Choi játékában ott ütközik ki, hogy míg a Soo-hyeont alakító Byung-hun Lee nagyjából mimika nélkül hozza le a filmet, addig a gyilkost játszó Min-sik Choi nagyon is kiélvezi „szemétládaságának” minden egyes pillanatát. Erre mondják, hogy lubickol a szerepben. Előbbi színész nem tehetségtelenségének hozományaként vág fapofát, hanem a karakteréhez kapcsolható totális kiüresedés miatt. Elvesztette várandós menyasszonyát, ami ahelyett, hogy bőgőmasinává változtatta volna (persze ejt könnyeket), egy sokkal rosszabb valamivé alakította át.

Mikor szépen elkönyveltük magunkban, hogy a gyilkossal való „játék” egyoldalú, akkor jön az, hogy mégsem. Kettő-nullás állásnál Kyung-chul (Min-sik Choi) feláll a padlóról, és azt mondja, hogy főhősünk rossz emberrel kezdett, ami hiba volt. És ekkor dobnak még egy adag francia krémest a tálcánkra, hadd feszüljünk a székbe. Mi pedig, ahogy azt kell, várjuk, hogy mi lesz a történet vége, mert kiszámítani nem tudjuk. Annál azért jóval bonyolultabb.
Érdekes momentum volt, mikor az első felcsendülő zene hatására jöttem rá, hogy ilyen is van a filmben, mert addig nem volt, és ami külön pozitívum, hogy nem is hiányzott. Anélkül is mélyen ültek a jelentek és a mondatok. Nem kellett színezni.

Összességében tehát a Láttam az ördögöt egy olyan bosszúdráma, amit úgy raktak össze, ahogy azt kell. Nem lehet panasz sem a történetre, sem a forgatókönyvre, feszültségre, naturalista ábrázolásmódra, színészi játékra, fényképezésre, zenére, stb-re sem. Olyan, amilyennek lennie kell. 

További információkat találsz a filmről a Mafab oldalán.