Harlemi polgárháború – LUKE CAGE 2. évad (2018) kritika

Házimozi ajánló | 2018-08-29 | Ben Palmer

A Marvel és a Netflix közös munkái nagyon gyümölcsözőek voltak a kezdetekben, hiszen a Daredevil első valamint második évada, továbbá a Jessica Jones sorozat első etapja is igazán magasra rakta a lécet minőségileg, amit valljuk be nehéz lett volna megugrani a soron következő szériáknak. A probléma leginkább az volt, hogy nem, hogy megugrani, de még sok esetben megközelíteni se sikerült ezeknek a sorozatoknak a hangulatát, így hiába örvendett nagy népszerűségnek (leginkább a fekete közösségnek köszönhetően) a Luke Cage is, az első évad látványosan kifulladt a második felére, amin a kínosra sikerült ellenlábas felfedése sem segített. Arról nem is beszélve, hogy utána minden soron következő széria (A megtorló kivételével) igen mérsékelt fogadtatásnak örvendett mind a kritikusok, mind pedig a rajongók körében, így ráfért már a Marvel-Netflix koprodukciókra a siker, amihez nagyban hozzájárult a Júniusban debütáló Luke Cage sorozat újabb felvonása. Spoilermentes kritika következik!

A második etap sztorijában továbbra is arra keresi a megoldást, az immáron a harlemi közösségben igen nagy népszerűségnek örvendő Luke, hogy hogyan jutathatná rácsok mögé a korrupt politikusnőt Mariah Dillardot és bandáját. Azonban ez a feladat nem egyszerű, hiszen komoly magánéleti problémák hátráltatják a munkáját hősünknek, valamint egy új ellenlábas felbukkanása is, aki nemes egyszerűséggel Bushmasternek nevezi magát.

Kezdeném akkor rögtön a pozitívumokkal. Először is a készítők sokat javítottak a harcok koreográfiáján, amik a legtöbb esetben még így is tétnélkülinek érezhetőek, hiszen mégiscsak egy sebezhetetlen bőrű szuperhősről beszélünk, de már távolról sem olyan monoton és egyoldalú azok lezajlása, mint az első felvonás részei során voltak. Azzal, hogy Luke kapott egy mondhatni méltó és megfelelő motivációkkal, valamint kellő elszántsággal bíró ellenfelet magának, sikerült elérni azt, hogy izgulni is lehessen a főszereplő személyéért, ezáltal az izgalom faktoron is sikerült fokozni az elődhöz képest.

Érezhető, hogy az alkotók tanultak korábbi hibáikból, mert ugyan ebben az évadban is hajlamos indokolatlanul belassulni a sztori, de mielőtt még unalmassá vált volna a cselekmény, mindig jó érzékkel kaptunk egy-egy beugró vendégszereplőt, akik amellett, hogy lendítettek az iramon, még a történet előrehaladását is segítették.

Ezen kívül a sorozat továbbra sem hagyta el a popkulturális utalásokat, továbbá a zenei betétek most is első osztályúak lettek. A hangzatos rap és jazz taktusok mellett reggaet is kapunk ezúttal, ami leginkább az új ellenség jamaikai származása miatt indokolt.

Azonban a kifejezett javulás leginkább abban érződik, hogy sokkal érettebb tizenhárom részt kaptunk, mint az első nekifutás idején. A második etap erőssége ugyanis a párbeszédekben rejlik, melyek kiválóan meg lettek írva, és a színészek által is szenzációsan lettek előadva, ennek köszönhetően pedig nagyszerűen működött a kémia a szereplők között. A humort is sokkal jobban sikerült ezúttal használni, néha kifejezetten jót tesz a sorozatnak, hogy nem veszi annyira véresen komolyan magát, holott az évadon belül szemtanúi leszünk egy bukás történetnek, valamint egy felemelkedés históriájának is. Utóbbi által egészen váratlan irányt vesz a fináléban a széria, ami kockázatos lépés a készítők részéről, de mindenképpen bátor húzás.

A negatívumok előtt feltétlenül kiemelném a színészi teljesítményeket is. Az nem meglepetés, hogy Luke Cage figurájával mára teljesen eggyé vált Mike Colter, valamint Simone Missick is nagyszerű Misty Knight nyomozóként, ám az igazi erősségei az évadnak az ellenlábasok voltak ezúttal. Az élete szerepében tündöklő Alfe Woodard által alakított Mariah Dillardnak sikerült kiteljesedni ebben az etapban, bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a végjátékhoz közeledve kicsit elfogyott a szufla a karakterből. Theo Rossi játéka is mindenképp kiemelendő Dillard jobb keze és szeretőjeként, aki Shadesként talán a leglátványosabb karakter fejlődésen ment keresztül a címszereplő mellett az évad során, ugyanis igazi tragikus antihőssé vált az események előrehaladtával. Bár Shades kétségkívül igazi gengszter, mégis komoly sebeket hordoz a lelkén és a szívében is egyaránt, amivel sikerült kiemelkednie az egydimenziós Marvel gonoszok sorából. Az újonnan csatlakozó Mustafa Shakir által életre keltett Bushmaster pedig izgalmas figuraként lett beépítve a sorozatba, és fontos fogaskereke volt az eseményeknek, de tragikus háttere ellenére se sikerült teljesen felnőnie Cage tekintélyéhez, szóval ezen javíthat még a jövőben Cheo Hodari Coker és csapata.

A sorozat negatívumai közé sorolnám, hogy még mindig túlzottan a fekete közösségnek szól. Ez persze nem feltétlenül hiba, de ezáltal sokkal kevesebbek érdeklődését ragadhatja meg a sztori, és nagyon sok áthallást, illetve utalást se fognak megérteni azok, akik például nincsenek képben a feketék történelmével, politikai helyzetével, popkultúrájával. Azt már inkább rónám fel problémának, hogy a tizenhárom rész még úgyis több volt a kelleténél, hogy jóval több eseménnyel töltötték ki a részeket az alkotók ezúttal, mint az első felvonás esetében, emiatt pedig sokszor önismétlővé, indokolatlanul lassúvá, helyenként pedig monotonná vált a történet, de a legtöbb esetben ügyesen sikerült ezt orvosolni Cokeréknek a már korábban említett vendégszereplőkkel, vagy egy-egy váratlan fordulattal.

Összességében azt mondhatom, hogy a Luke Cage második évada határozottan előrelépés az elődhöz képest és komoly minőségbeli változásokkal jelezte a széria, hogy nem hiába van létjogosultsága a harlemi hős önálló kalandjainak is. Az, aki az első évadot követte, mindenképpen nevezzen be a másodikra is, mert maximálisan ki lesz szolgálva, de szívesen ajánlom minden olyan szuperhős rajongónak is, aki egy kis eredetiségre vágyik, és nem rettentik el a földhöz ragadtabb sztorik, mert abban az esetben a Luke Cage lesz az ő sorozatuk.

A sorozat Mafab linkjét itt találjátok!