Erdélyi démon az ortodox pap ellen – KERESZTHALÁL (2017) kritika
Ha Xavier Gens nem rendezi meg a Kereszthalál című filmet, soha nem tudjuk meg, hogy Romániában, Erdélyben is laknak démonok. Mert mi más lenne a film, ha nem egy újabb, megtörtént eseményeken alapuló másfél óra? 2005-ben történt, hogy Tanacuban egy lány belehalt az ördögűzésbe, a résztvevőket pedig (a démon kivételével) bíróság elé állították. Nem az első és nem is az utolsó ilyen témájú film, mert az exorcizmusról filmet forgatni, a kultfimmé vált Az ördögűző óta tuti biznisz. Xavier Gens is bizonyára így gondolta.

Mivel 4 sorral feljebb egy mondatban el van mesélve a megtörtént eset, és a film is erről szól, essünk neki a végeredménynek, mint bolond borjú az anyjának. Aki a szinkronos verziót választja, azt másfél perc után zavarni fogja, hogy a szájra illesztés nem pontos, és ez csúnyán fel is tűnik. Eredeti nyelven ilyen gond nyilván nincs. A főszereplő Sophie Cookson játssza az ateista újságírónőt, aki a csinos pofikájával kiharcolja a főnökénél, aki amúgy rokona, hogy ugyan hadd menjen már Romániába utánajárni az esetnek, és persze megígéri, hogy pártatlan marad. Sajnos odáig kell alacsonyodnom, hogy értékelhető mozzanatként említem meg Cookson kisasszony egy jelentben profilból látható mellét, a kigombolt ingben, ami persze a következő kameraállásnál nyakig be van gombolva.
Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy a színészi teljesítménye a forgatás ideje alatt valahol épp nyaralt, vagy félt a démoni megszállástól. De legalább megtudtam tőle, hogy ha halálesetről érdeklődöm ismerősöktől, szülőktől, vágjak unott, ellenszenves pofát, ha köze van az egyházhoz és a valláshoz, én meg az ateistás zoknimat vetem fel. Ja, a hölgyek meg megtanulhatják, hogy ha kiengedik a copfjukat, simán kétszeresére nőnek az esélyeik egy ortodox papnál. Az ateista csaj és az ortodox pap beszélgetési mindig akarnak valami emelkedett bölcsességet kidomborítani a vallás vagy annak a tagadásának oldaláról, de annyira nyögvenyőlősen gagyi, hogy már a második ilyen beszélgetés is nekem kínos. A vágóképnek választott tájak szépek, azok jól hozták a szerepüket. Illetve volt egyetlen olyan állóképszerű jelenet (szereplőkkel!), aminél azt mondtam, „jól van, ez tényleg jó”.

Az, hogy a Kereszthalál horrorként, thrillerként van kategorizálva, nem teljesen ül. A téma horrornak számít, de attól nem lesz horror valami, hogy beleszórnak öt-hat jump scare-t. Pedig itt pontosan ez történik, hangeffekttel megcsapva, ha a hirtelen beugró valami nem működik. Már az elején próbálnak meggyőzni arról, hogy ez minőségi, nagyon fasza ördögűzős horror lesz, mert nyálfröcsögtető megszálltat hoznak kereszten, akinek letörtek a körmei a padló kaparászásától, de hatást nem érnek el vele. Láttunk már ilyet, és az az érzésünk lehet, hogy „oké, ugorjunk oda, ahol történik is valami”. És az történik, hogy szomorúan veszem észre a film végén, hogy ezt a másfél órát soha nem kapom vissza. A „finálé” súlytalan, szinte már tét nélkülinek lehet érezni, és egy másodpercre sem izgulnuk senkiért. De, amolyan South Parkosan, hogy „ma is tanultunk valamit”: Romániában a papoktól elkezdve, a temetőgondnokon át a legutolsó parasztig mindenki tud angolul.
Aztán hogy az volt-e baj, hogy nem egy ilyen filmet láttunk már, vagy a valóság ennyire unalmas, vagy a rendező és a forgatókönyvírók voltak bénák... Az biztos, hogy egy Scooby-Doo epizdon jobban szórakoztam volna. Ha valaki tényleg jó ördögűzős filmet akar nézni, az a '73-as klasszikussal kezdje, Az ördögűzővel, csapja mellé mondjuk az Ördögűzés Emily Rose üdvéért címűt, meg mondjuk a Távozz tőlem, Sátán!-t. Vagy akár megnézheti a Sharknado trilógiát, legalább röhög egy jót, még ha kínjában is.

A dögunalmas Kereszthalál megnézésére nem bíztatok, nem buzdítok senkit. Bár biztosan vannak olyanok, akik közösen sikongatva takarnák el a szemüket az olcsó jump scare-ek láttán, és félelmetesnek meg durvának írnák le a stáblista után az élvényt, de ők azok, akiknek a Fűrész huszonhatmilliomodik része olyan, mint másnak a Remény rabjai, vagy A keresztapa.
Értékelés: