Otthon, rémes otthon - ÉLES TÁRGYAK (2018) kritika

Házimozi ajánló | 2018-10-08 | Niwrok

"Mi másért is gyilkolna bárki, mint a figyelemért?"

Camille Preaker hiába kiváló újságíró, a gyermekkori traumáinak hagyatékaként hordozott szenvedélybetegségei és az elmúlt időszak tragédiáinak hatására  teljesen szétesett az élete. Hogy az önpusztító depresszióból kirángassa, Camille főnöke, és egyben közeli barátja, Curry ráveszi a lányt, hogy egy ígéretes ügyben végezzen háttérkutatást, ami hogy, hogy nem, "véletlenül" pont Camille szülővárosában történt, ahol a családja most is él. Bár maga az ügy meglehetősen bizarr, hiszen egy tinilány eltűnéséről szól, és hogy ez hogyan függ össze egy egy évvel korábbi, brutális gyilkossággal, amiben szintén egy tizenéves lány volt az áldozat, Curry abban bízik, hogy az otthoni környezet, az anyja, a nevelőapja és a féltestvére közelsége jó hatással lesz Camille-ra... de ez csak azt jelenti, hogy mennyire nem ismeri sem Camille-t, sem a családját, sem Wind Gap város közösségét. Alig érkezik meg, Camille-t kísérteni kezdik az emlékek, leginkább arról, hogy hogyan élte meg a húga elvesztését, és minél több idő tölt Camille ezen a helyen, annál több seb szakad fel. Camille-nek pedig aztán bőven akadnak sebei.

A Gillian Flynn könyveiből készült feldolgozások nem először kapnak helyet nálunk, és ha akadtak is problémák/problémáink ezek egy-két szempontjából, a Holtodiglan és a Sötét helyek is izgalmas drámát építettek egy-egy női karakter köré, amiket erősen megfűszerezett a krimi és a thriller is. Libby és Amy mellé érkezett meg most Camille (Amy Adams alakításában), akinek a személyiségében ugyanúgy meghatározó szerepet játszik a múltbeli veszteség, az anyjával való kapcsolat, és az, ahogy ezek rányomják a bélyegüket a viselkedésére, a gondolkodására... és ezúttal a testére is. Ennek mozaikjai fokozatosan derülnek ki az egyes részekből, ide értve a húgával való szoros kapcsolatát és a rehabon történteket, és azt, ami leginkább meghatározó a lánynál, azaz hogy vagdossa magát. Amíg azonban Amy-nél ez a naplós narráción, Libbynél pedig a rég elfeledett gyermekkorának epizódjain keresztül jó ritmusban, fokozatosan derülnek ki a múlt darabkái, Camille esetében ez olyan, mint valami stroboszkóp... és ez nekem inkább kellemetlen volt, mint elgondolkodtató. Szeretem a filmbeli kirakósokat, de ezek a pár képkockányi bevágások sokáig annyira nem kötődnek sehova, mert csak lassan derülnek ki, hogy mi mire utalás, hogy nekem ez így zavaró volt, főleg az, hogy Camille-nek szó szerint minden utcasarokról, minden erdei tuskóról, minden falon végigfutó repedésről vannak emlékei, asszociációi.

A városka és Camille családja ugyanis szintén megér egy misét; mind gondoskodtak róla, hogy ne váljanak könnyen felejthetővé. A visszaemlékezésekből látszik, hogy a Calhoun-ház Camille húgának halála előtt sem volt éppen egy szívmelengető otthon, különösen hogy Mariont elég gyakran kínozták görcsrohamok, a mostani helyzetben viszont képtelen voltam szabadulni attól a hasonlattól, hogy ez egy babaház. Ott van Adora (Patricia Clarkson), az anya, aki próbál kizárni minden negatív érzést és gondolatot a házból (azt sem hagyja, hogy Camille az életéről vagy a munkájáról meséljen), így viszont a csendes, szinte egész nap zenét hallgató férjével és a harmadik lányával, Ammával úgy élnek, mint egy érzelmeitől megfosztott színházban. Amma persze a házon kívül lázadó tiniként feszegeti a határokat, de otthon nincs pardon, mindenki betegesen ragaszkodik ehhez a mázhoz. Adorának pedig nem csak otthon van meg ehhez a hatalma, hanem földbirtokosként és az egyik leggazdagabb család leszármazottjaként sokan vannak kiszolgáltatva neki, legyenek azok a helyi hatóságok vagy akár a barátnői. Előbbi csak azért volt problémás, hogy Adora és a sheriff között milyen a viszony, mert így -hiába hirdeti magát krimiként- az Éles tárgyakban sokkal inkább a nyomozás hiánya az, ami meghatározza az eseményeket, gondolva itt például a fiatal, külsős nyomozóra, aki mindenhol csak falakba ütközik. A film egyik konfliktusát éppen az adja, hogy a városka már előre eldöntötte, hogy ki kit tart a gyilkosnak, csak sajnos bizonyíték "hiányában" eddig megúszta a "rohadék", és ebbe mindenki behelyettesíti, akit éppen gondol; alapvetően az a "megoldás", hogy mindkét esetet rákenik egy-egy férfira a lányok közeléből, és ezzel a lakosok a maguk részéről el is intézték a dolgot, a "vádlottak" meg persze tehetetlen dühükben egymást kezdik szekálni néma gyűlölettel.

Csakhogy hiába az egyszerre mély és szerteágazó cselekmény, erre a sorozatnak az időtartama még így is rengeteg, és ez maga után húzza az összes többi problémát. Már a Sötét helyek és a Holtoiglan is hajlamos volt elkalandozni a maguk nagyjából két órájában, de az Éles tárgyakhoz képest mindkettő zsugorfóliába volt csomagolva. Nem mondom azt, hogy nem tett hozzá minden jelenet egy-egy újabb árnyalatot Camille és a többi szereplő kapcsolatához, vagy hogy egyébként nézhetetlenül unalmas részek lettek volna bármelyik epizódban... de azt igen, hogy ezek az árnyalatok néha annyira megkülönbözhetetlenek lettek, hogy már inkább önismétlésnek, túlmagyarázásnak hatnak. Például jól is néz ki, meg hangulatos is a fesztiválos-megemlékezéses epizód, hiszen csomó minden megtestesül benne az egész város múltjából és groteszkségéből, ahogy mondjuk iskolai színjátékként bemutatják egy gyereklány szenvedését, megerőszakolását a hősiesség és a hagyomány jegyében... de ezt a véresebb részleteken és a konföderációs bál habos-virágos nyári ruháinak kavalkádján kívül már mind elmesélte addigra a "babaházon" belüli babaház, ami a sorozat egyik legkifejezőbb szimbólumává nőtte ki magát, pedig már első pillantásra is könyveket mesélt el önmagában. És ugyanígy szükségtelennek tartottam Camille osztálytalálkozóját a gimis barátnőkkel, vagy éppen a sokadik éjszakai kiruccanást a helyi bárba és a sokadik whiskey és vodka elfogyasztását is ennyire kihangsúlyozni, mint ha addigra nem lett volna bárki számára egyértelmű, hogy Camille az alkoholizmust is megnyerte magának a többi kínja mellé.

Bármennyire is izgalmasnak tartom továbbra is Gillian Flynn női karaktereit, és bármilyen profizmussal vitte is képernyőre ezt az HBO, egyszerűen megint nem tudok mit kezdeni egy ilyen forgatókönyvvel, főleg így 7 órára elnyújtva nem. Egy olyannal, ami krimiként csak bűvészkedik a nyomokkal, ami drámaként ennyire kerüli az érzelmek kifejezését és kitörését, és ami ilyen szinten hagy figyelmen kívül mindenféle magyarázatot a történtekre, csak azért, hogy a vontatott, önismétlő felvezetést követően szemérmetlenül a sokkolásra tudjon játszani a fináléjában.