Félreértett történelem - A VÉGSŐ HADMŰVELET (2018) kritika

Házimozi ajánló | 2018-11-01 | Gregor Vencel

Minden idők egyik legnagyobb tömeggyilkosa, közel 6 millió ember szisztematikus elszállításáért, illetve elpusztításáért felelős. Mindezt úgy tette meg, hogy ő maga, nem végzett egyetlen egy áldozatával sem. Vajon hogy nézhet ki egy ilyen szörnyeteg? Karmok, agyarak? Démoni kiállás, gonosz karizma? Nem.

Minden idők egyik legnagyobb tömeggyilkosának, aki a holokauszt közvetlen felelőse, simán nekimennénk az utcán, hogy aztán meglepetten csodálkozzunk rá, hogy milyen jelentéktelen kisember is volt. Ő Adolf Eichmann. 
A világtörténelem leghíresebb emberrablását dolgozza fel az Operation Finale, mely során 1960-ban az akkor, még nemrégiben alapult Izrael, egy speciális alakulata felkutatta, azonosította, elrabolta, majd végül az „évszázad perén” halálra ítéltette az inkognitóban, Argentínában élő SS hadnagyot, Adolf Eichmannt. 

Ez egy zseniális sztori alapja, akárcsak az a kettősség, melyet a világháború után döbbenten látott meg a világ az elkövetőkben. Mindehhez hozzájárul még a személyes dráma és a kifejezetten ígéretes casting is. Ezért is érthetetlen, hogy hogy volt képes valaki egy ennyire felháborítóan unalmas, hatásvadász és semmitmondó filmet készíteni a témában, amely mindemellett hemzseg a történelmi csúsztatásoktól és a dühítő bakiktól is.

Pedig az Operation Finale egész pofásan kezdődik. Végignézhetjük, azt az egyébként megtörtént eseményt, amikor a MOSZAD ügynökök véletlenül rossz Eichmannt végeztek ki, saját családja szeme láttára. Sajnos hamar kiderül, hogy az izgalmas indulás egy óriási biztonsági játékot takar, ahol mindenki, jó vagy rossz. Habár az előzetes azt ígérte, hogy az Oscar Isaac játszotta főszereplő, komolyan végighányja-veti magában Eichmann érveit és céljait, ám mindebből végül csak annyi valósult meg, hogy két jelenetben veszekszik egyik társával, hogy aztán el is felejtsük az egész úgy, ahogy van. 

Mindamellett, hogy az Operation finale semmi újat nem tud mondani, mégcsak nem is akar. Úgy színezgeti főhőseit, ahogy a történelem is utólag megemlékszik róluk, amivel nincs is semmi probléma, de azzal már annál inkább, hogy eközben úgy csinál, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt. A film teli van apróbb történelmi csúsztatásokkal, amiben az a poén, hogy itt is igaz, a közhely, hogy az élet írja a legjobb történeteket. Viszont van valami, amivel tényleg kiborított és véglegesen leírta magát az Operation Finale. Igen, ezért nem említettem meg még eddig, ugyanis az maga Eichmann. 

Számtalan könyv és pszichológiai jellemzést készítettek már erről a szörnyetegről, ugyanakkor úgy tűnik, hogy Chris Weitz rendező, ezekből egyet, azaz egyet sem nézett meg vagy futott át. Szegény Ben Kingsley hiába játszik jól, ha egyszerűen nyílegyenesen másmilyen volt a fickó, mint akit alakít. Eichmann egy technokrata volt, egy kis ember, aki képtelen még a legapróbb empátiára is. Ehhez képest itt érzeleg, mentegetőzik és poénkodik. Elképesztő. Muszáj megragadnom az alkalmat, hogy minden idők egyik legnagyszerűbb könyvét, a Gideon Hausner írta Ítélet Jeruzsálemben-t reklámozzam, ugyanis annál tömörebb és nehezebb képet soha, semmilyen film, törióra vagy éppen folyóirat nem lesz képes adni a holokausztról, mint az Eichmann életét és a végső megoldást bemutató mű. 

A rendezés semmitmondó, a jelenetek elnyújtottak vagy feleslegesek, a zene pedig fel se tűnt.
Azzal, hogy a készítők még, Eichmann legalapvetőbb személyiségjegyeivel sem voltak tisztában végleg kivágták nálam a biztosítékot. Az Operation Finale egy semmitmondó, unalmas, hosszú, hiteltelen, de legfőbbképpen felesleges alkotás lett, amely minden pillanatában kérdőjelek tucatjait hagyja a nézőben. Mégis a nemtörődömségének köszönhetően nemcsak egy szar, hanem egy kifejezetten utálható film is lett. Senkinek sem ajánlom.

kiemeltkép és a további képanyag forrása: IMDb

További részletek a film Mafab oldalán!