Vérfagyasztás felsőfokon - THE HAUNTING OF HILL HOUSE (2018) évadkritika

Házimozi ajánló | 2018-11-05 | Niwrok

Az ötgyerekes Crain-család azért költözik a többemeletes, évszázados New England-i udvarházba, hogy Olivia kreativitásának és Hugh barkácstudományának segítségével felújítsák és jó áron eladják. A gyerekek kezdetben nagyon élvezik a ház lezárt szobáinak, titkainak felfedezését, hiszen minden korszaknak megvan a maga hagyatéka a házban... és éppen ezért nyugtalanok olykor az éjszakáik, amikor is egyre gyakrabban ébrednek gyanús neszekre. Ahogy a zajok erősödnek, időnként látnak is dolgokat, amikről a szüleik egyre kevésbé tudják meggyőzni őket, hogy rémálmok lennének. Mindezek oda vezetnek, hogy egyik éjszaka Hugh halálfélelemben ébreszti fel és szedi össze a házból a gyerekeket, ül velük kocsiba, és száguld el velük úgy, hogy a kicsiknek éppcsak van idejük az után kérdezősködni, hogy az anyjuk miért nincs az autóban... Azóta a borzalmas éjszaka óta évtizedek teltek el, a "gyerekek" közül már néhányan családosak, sikeres karrier tudhatnak maguknak, de a kapcsolatukba több helyen is éket vert a ház emléke, mely összekapcsolódik az anyjuk halálának gyászával. Bármilyen mélyre is próbálták ezalatt eltemetni az ott szerzett élményeket, egy telefonhívás újra a felszínre hozza ezeket.

A The Haunting of Hill House ugyan klasszikus kísértethistóriának számít, de a stáb olyan sajátos nézőpontból mutatta azt meg, hogy gyakorlatilag felismerhetetlen az eredeti történet. Azzal ugyanis, hogy egy család van a fókuszban, és hogy a következmények, az utóhatások is a sztori részévé lettek, sikerült a rétegek segítségével nem csak a riogatásokat, a félelmeket bemutatni, hanem azt is, hogy ez hova vezethet, mit eredményezhet. Például ahogy sorba bemutatták a felnőtt Crain-tesókat, már abból rögtön látszott, milyen zsigeri volt számukra a rettegés abban a házban, hogy mennyire nem tudtak elszakadni tőle, mennyire nem tudtak továbblépni, mennyire feldolgozatlan számukra például az, hogy az apjuk soha nem mondott konkrétumokat arról, hogyan halt meg Olivia. Bár a munkájukban elismertek, mindegyiküké magán hordja a trauma bélyegét. Steven íróként leginkább a kísértetházakról, a szellemjárásokról szóló ponyváival lett népszerű, és mintha nem lenne elég a gyerekkora, hogy abból merítsen ihletet, rendszeresen végez helyszíni szemlét, mellette pedig Theodora gyermekpszichológus, Shirley temetkezési vállalkozó lett. Nell számára sem voltak egyszerűek az utóbbi évek, de mindössze az akkor még csak hat év körüli Luke lóg ki igazán a sorból, mert ő az alkoholba és a drogba menekült, több sikertelen rehab-kísérlet után pedig a családtagjai is fokozatosan elfordultak tőle. Mindez a kiváló kapcsolati háló és a visszatekintéseken keresztül több idősíkon át az okok bemutatása is elég lett volna egy jó sorozathoz, mint ahogy az volt a nemrég kivesézett Ray Donovannal is, különösen olyan jelenetekkel, mint a családi veszekedés vágatlan snittjei, amikor minden Crain egymásra tudja zúdítani a sérelmeit.

Így a háttér felvázolása után lehet meglepő igazán, hogy az alapul szolgáló könyv (Shirley Jackson műve, 1953-ból) két feldolgozást is megélt már, de mind az 1963-as "A ház hideg szíve", mind az 1999-es "Az átok" szigorúbban követte a könyv cselekményét. Noha ezúttal szinte csak a nevek és néhány motívum maradt meg az alapanyagból, arra mindenképpen jó ez a sok kapcsolat, hogy a sorozat tele legyen utalásokkal, a helyszíne például az a ház, ahol az első film is játszódik. A magam részéről örültem, hogy emögött a sok kreatív ötlet mögött Mike Flanagan bújt meg, akinek már több horrorját, thrillerjét volt szerencsém látni, és még a kezdeti szárnypróbálgatásaival is bőven elégedett voltam (Absentia); nekem leginkább az azóta is gyakran viszonyítási pontként használt Oculus jött be tőle. Most is az lehet belőle, hiszen a tükrös-démonos filmnek több hangulati eleme visszaköszön itt is (egyébként a tükröt magát is kölcsönkérte a kelléktárból, kicsit olyan érzetet okozva, mintha a film és a sorozat ugyanabban az univerzumban játszódna), és az is éppen azzal emelkedett ki az elátkozott házas filmek rémségei közül, hogy fontos szerepet szánt benne a családi kapcsolatoknak, és annak is, hogy hogyan csúszik egymásba a képzelt és a valós világ.

Szóval azért nem kell aggódni, a dráma mellett hangsúlyos a horror is mindebben, Flanagan abban is jó. Felvezetésként még csak "könnyed", villanásnyi jumpscare-ek emelik a vérnyomást, meg az első pánik után a gyerekek idézik fel, hogy miket láttak, de ekkor még a sejtelmesség, a bizonytalanság, a sötétség álcájába bújik minden. Ahogy telik a műsoridő, úgy válik az egész ház egyre fenyegetőbbé, egyre közvetlenebb, egyre hosszabb időtartamban történik a félelemkeltés, amikből nekem kiemelkedett Luke kalaposa, és szintén vele a Nell-lel való kapcsolatának erőssége (merthogy ők ikrek). Közben a szereplők mindegyikének a viselkedésében ott van, hogy van bennük egyfajta érzékenység, ami Theo esetében egyértelmű, de mindegyikük kisebb-nagyobb mértékben kapcsolatban van a túlvilággal. Hogy pedig ezek között se nagyon lélegezzen fel a néző, arról az általános hangulat, a "rejtett" szellemek és a díszlet gondoskodik, akár a házról van szó, akár a többi helyszínről, amik a zsáner sablonjaihoz képest hatalmas tereivel hívják fel magukra a figyelmet, nyomasztó ürességgel és elveszettséggel fokozva a feszültséget... meg egyébként is ehhez kapcsolódik a sorozat egyik nagy trükkje.

Talán csak a finálét mondanám, ahol az érzelmek nekem már túlságosan átcsaptak érzelgősségbe, de amit addig láttam, az egy kiváló riogatós dráma, gótikusan baljós hangulattal, kellemes trükkökkel, ismerősen szórakoztató beijesztésekkel (az egyiktől még én is megugrottam).

Még több érdekesség a sorozat Mafab oldalán!

kiemelt kép és további képek: IMDb