A város és az erdő – CASTLE ROCK (2018) kritika

Házimozi ajánló | 2018-11-06 | Szabó Dárió

A J. J. Abrams-Stephen King páros már a bejelentéskor izgalmas kombinációval kecsegtetett, mégis úgy tűnik, helyenként inkább kioltották egymást. Spoilermentes kritika a Castle Rock-ról.

Castle Rock városkája a King mitológia szerves része, s mint központi hely, nem csak megidézi az író univerzumát, utalásaival mintha újra népszerűsíteni / újra olvastatni is akarná annak klasszikus történeteit. A sorozat King univerzumának darabkáit igyekszik összehúzni egy nagy egésszé. Épp ezért az események és a cselekmény mintázata nem lett újító. Nagyon röviden és egy éles elkülönítéssel összefoglalva: a King-et (még csak nem is feltétlenül) jól ismerőknek unalmas, lerágott csont, kiszámítható, a szerzőt pedig egyáltalán nem ismerőknek értelmetlenül kaotikus a sorozat szerkesztése (és nem, nem az utalások miatt, azok pusztán adalékok, amiken gond nélkül át lehet siklani, rajongóknak szóló nosztalgiafaktor). Előbbi igencsak meghökkentő, mert King-re sosem volt jellemző az unalom. Azt azonban érdemes megjegyeznünk, hogy castingjában és hangulatában remek minőségű alkotásról beszélhetünk. Bill Skarsgard tekintete és testtartása hátborzongatóan zseniális, maga a színész is mintha King zsebéből bújt volna elő, a kisugárzása egyszerűen kívánja ezt az univerzumot.

Abrams és King azzal játszanak el, hogy a King által teremtett világban minden misztikum és minden szörnyűség gyújtópontja Castle Rock, ami voltaképpen nem is különbözik realitásainktól – vagyis nehéz lenne különbséget tenni fantázia és valóság között a város esetében. Maga a város erős szimbolikát működtet, mi több felfogható társadalmi kommentárként is, ami King-től abszolút nem idegen. A város nem választható el a lakóitól, így a civilizációtól sem, e szerint tehát minden borzalom a civilizációból ered. No de akkor mi nyújthat biztonságot? A king-i világ válasza erre az, hogy semmi. Noha Castle Rock-ot körülveszi egy erdő, ami klasszikusan a menedék egy toposzaként is ismerhető, a szerzőnél most minden eddiginél hangsúlyosabban azzal az ismeretlennel hasonlatos, amitől félünk. A lényeg, hogy King kiiktatja a menedéket; végső soron semmi sem nyújt óvóhelyet a terror elől, ahogy a lakók sem szabadulnak a település múltjától.

A sorozat egyik nagy hibája, hogy egy idő után már túl sok a nyitott kérdés, amik rendre túlmiszticizálással is párosulnak, ez pedig egy ponton érdektelen magatartást vált ki a nézőből. A másik nagy hiba, ami talán utóbbiból is adódik részben, hogy nincs magas fokú feszültség, maximum folyamatos nyomasztás, ami egy idő után szintén kevésnek bizonyul, mert nincs benne fokozatosság, csak úgy van, az elbeszélés adottjaként. Mindez komoly hibának tudható be, mert pont a feszültség lenne az, amivel a túl sok kérdés okozta értelmetlenségen túl lehetne lendülni és bedarálni a sorozatot.

A misztikum mind Abrams, mind King védjegye, a Castle Rock eddig mégsem tudott innovatív mutatvánnyal előrukkolni, viszont a 2. évadot már be is rendelték. A széria (bár nagyon rövid, 10 részes, mégis) lassan halad előre, atmoszférában tűnik a legerősebbnek, amit leginkább a kamerafiltereknek, és a megvilágításnak köszönhetünk. King már jól ismert világa önmagával játszik, ez viszont könnyen lehet, hogy a folytatásban már kevés lesz, talán épp egy olyan látásmód vagy elem hiányzik ebből a szériából, ami a szerző történeteitől eddig idegen volt.

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.

kiemelt kép és további képek: IMDb