Párhuzamos krimik - ÉJSZAKAI RAGADOZÓK (2016) kritika

Házimozi ajánló | 2018-11-11 | Szabó Dárió

Tom Ford – a méltán világhírű divattervező – 2016-os filmje több idősíkot és több történetet kapcsol össze egy nagy egésszé. Valóság és képzelet kezet fognak egymással, hogy aztán eszmecserét folytassanak. Kritika az Éjszakai ragadozókról.

A film nyitóképei felkínálják annak lehetőségét, hogy a továbbiakra társadalomszatíraként tekintsünk: vörös függöny előtt táncoló és pózoló transzvesztitákat látunk amerikai zászlóval. Ezt lassan építkező, elnyújtott – az érzelmek komplexitását dúsító – zene kíséri. A piros függöny előtt feltűnő személyek kiállítási tárgyként jelennek meg. Az ember egyenlő lesz a tárggyal és ez a jelentésmező a film egészére kiterjed. A meghökkentő nyitás az amerikai felsőtízezer kigúnyolására is szolgálhat, de ha a karrierista életvitelt univerzálisan nézzük, a film ennél jóval továbbmegy, napjaink általános társadalmi berendezkedésére is levetíthető. Például az Amy Adams által játszott Susan is csak dekoratív kellék jelenlegi férje életében, olyan, mint egy műtárgy, amikben bővelkedik is otthonuk – a luxusházban Susan pozícióit is tárgyak határozzák meg, egyedül van, nem kerül érzelmi interakcióba, mintha maga is tényleg tárgy lenne, ennek fokozásához és szemléltetéséhez olyan beállításokat és vágásokat alkalmaznak, ami jellemzően a művészfilmek sajátja. (Később Susan érzelmeit a férjétől kapott könyv segíti felszínre, tehát az érzelmi interakció is tárgyon keresztül történik, igaz, képzeletében a férje külsőjével látja el a kötet főszereplőjét).

Susan férje üzleti útra megy, a nő egyedül marad és kap egy csomagot volt férjétől. A csomag egy könyvet tartalmaz, amit volt férje írt Susan-nek ajánlva. A nő olvasni kezd, az események pedig ezen a ponton kettéválnak, sőt később három részre szakadnak, hogy aztán a szálak végül ne is érjenek egybe. A három sík úgy néz ki, hogy van a valóság, kerettörténet, ami Susan jelene, van a könyv elbeszélésének szintje, ami legyen fikció, és vannak olykor beékelődő emlékezések. Jake Gyllenhaal karakterét csak emlékekben és fikcióban látjuk konkrétan, Susan jelenében egyetlen fizikai lenyomata van, a könyv, aminek a szerzője. Az olvasott könyvben Susan a főszereplő férfinek ugyanolyan külsőt tulajdonít, mint amilyen volt férjének van. Mindhárom sík hordoz egy kis krimijelleget, ugyanis kapcsolhatók a rejtélymegfejtéshez és annak folyamataihoz, vagy épp a nyomozáshoz. Ezeknek a következő az irányultsága: a valóságban, ami Susan jelene, az válik kérdésessé, vajon miért pont én kapom ezt a szörnyű sztorit – ez a kérdés eredményezi, hogy brutális történések párhuzamba állíthatók a tönkrement párkapcsolatával (ez csak amolyan mentális nyomozás, amihez a nézőre is szükség van);  az emlékekben problémássá válik, hogy hol rontottuk el(?), ez már konkrétabban kapcsolható Susan tudatfolyami nyomozásához; végül a fikcióban: meg kell találni a gyilkosokat.

A kötet tematikája könyörtelen és erőszakos, helyszíne a kopár és szikkadt Texas, ahol senkire sem számíthatunk; a nő jelene ezzel szemben Los Angeles – igen ám, csak hogy itt sem számíthatunk senkire. A film szerint még ennél több közös pontot is találunk a két helyszín esetében. Az ember mindkét helyen csak díszlet, pusztán tárgy, illetve mindkét helyen otthontalan, Texas-ban a fenyegető fizikai terror miatt, a kiszolgáltatottság miatt, míg a világ legmenőbb nagyvárosában az emberi érzelmek értékelődnek fel és ez okoz idegenérzetet még az otthoni négy fal között is (de még a harmadik síknak nevezett emlékezések sem épp idilliek).

A film bár lassú, nem kiszámítható, épp ezért végig sikerrel tartja fent az érdeklődést. A sztori elején úgy tűnhet, egy olyan krimiszálat kapunk, ami arra fog kifutni, hogy a kötetben elrabolt két nőt megtaláljuk, ám ezt az elvárást, amit a film felkínál, rögtön szét is bombázza (ez előnyére válik). Nem telik el sok idő az eltűnés után, máris megkapjuk a két nő holttestét, egymásra fektetve, meztelenül egy piros kanapén (anya-lánya). A sztori persze ezután továbbra is megtart egy krimiszálat, de a főszereplő motivációi már mások. Sok kritika szerint bosszúdrámába torkollik, én azonban egyszerűsítőnek érzem ezt a meghatározást, mert a bosszú nem lesz hangsúlyos, ami annak köszönhető, hogy Gyllenhaal karaktere teszetosza jellem.

Amy Adamsnek szerepéből adódóan korlátoltak a lehetőségei, nincs esélye, hogy megmutassa színészi komplexitását, de helyt áll, hiteles. Jake Gyllenhaal és Aaron-Taylor Johnson kimaxolják karakterüket, mi több Michael Shannon is meggyőző. Mindez nagy erőssége a filmnek, mert a négy központi szereplőről beszélünk.

A társadalomkritikai kulcs, amit az elején kapunk, a történet egészét nézve semmis lesz, nincs kidolgozva, így sajnos ezekkel a meghökkentő képsorokkal nyitni hatásvadászat marad. A hatásvadászat sajnos nem egyedüli a filmben: művészinek is csak tűnni akar (néhány kameraállással, vágással és azzal, hogy valamelyest tematizálja a művészetet), a film zárása pedig méltatlan a szerkezeti bravúrokhoz, még olcsóbb hatásvadászat a többinél, hogy nyitva marad – hiányérzet marad, mert a mindvégig merész alkotás a zárásnál nem teszi oda azt az utolsó bevállalós mozzanatot.

További részletek a film Mafab oldalán!

kiemelt kép és további képek: IMDb