Az ember mítosza, a mítosz embere – TABU (2017) évadkritika

Házimozi ajánló | 2018-12-05 | Szabó Dárió

A 2017-es Tabu című sorozatnak többek között számos olyan erénye is akad, amikért más sorozatokat gyakran elmarasztalunk. Mi több, a Tabu legjobb tulajdonságai mind olyan tényezők, amik alapvetően pár rész után nézhetetlenné tesznek más sorozatokat a történelmi műfajban.

A karizmatikus James Keziah Delaney (Tom Hardy) visszatér Angliába afrikai kitérője után, ami mindenki számára döbbenet, hiszen a londoni emberek úgy gondolták, meghalt egy hajótörésben. Rejtélyes módon túlélte, de nem csak ez rejtélyes benne, hanem életvitelét tekintve még sok egyéb is. Más emberként tér vissza, s ez a játékidő alatt gyakran kiemelésre kerül ráirányuló rasszista megnyilvánulások formájában (csúnya „n” betűs szó). Ő maga nem beszél sokat, épp annyit, amennyi szükséges, mégis bizonyos, hogy szándékainak súlya van, készül valamire. Elhunyt apjától egy földterületet örökölt, ami most (az 1800-as évek elején járunk, a kolonizáció idején) mind a briteknek, mind az amerikaiaknak létfontosságú stratégiai pontot jelentene. A helyzetet (ami egyébként nem éri meglepetésként a főszereplőt) Delaney maga javára fordítja, ahelyett, hogy beadná a derekát, politikai játszmába kezd, és úgy mozgatja a szálakat kedve szerint, hogy a végén a pénznél is édesebb elégtételt(!) vághasson zsebre profit gyanánt.

Tom Hardy egy személyben alakítja a sorozat főszereplőjét, egyik forgatókönyvíróját, sőt produceri feladatokat is ellátott. Édesapja, Chips Hardy is részt vett a munkálatokban, vagyis a Tabu igazi Hardy-családi-biznisz lett.

A sorozat legnagyobb előnye, hogy egyszemélyes alkotás lett, a főszereplőre koncentrál, akit egyébként ez esetben nyugodtan nevezhetünk antihősnek. Mind Tom Hardy színészi karizmája, mind a ráírt Delaney elég érdekes ahhoz, hogy a hátán vigye a sorozatot, de nem arról van szó, hogy hatásvadászatból a hátán kéne vinnie, csupán még ennek is megfelel. Arról nem is beszélve, hogy a forgatókönyv mennyire erős lett. Minden részbe belefér egy-két teljesen váratlan fordulat – olykor áll leejtős –, amikben az a legjobb, hogy nincsenek felvezetve, mégsem hatnak erőltetetten.

Ami igazán egzotikussá teszi a sorozatot, hogy Tom Hardy karaktere a kultúrával és a természettel is szoros viszonyt ápol (ugyebár ezt a két fogalmat ellentétpárként ismerjük). Jól ismeri az emberek által teremtett világot, azt a kultúrát, amelyben egykoron ő is szocializálódott, ugyanakkor ő maga nem a kultúra fenntartásáért tesz, ami igába hajtaná a természetet. Neki bensőséges, intim viszonya van a természettel, fogékony arra, így ő válik a kultúra és a természet közti kapoccsá, az emberek számára is azt az ismeretlent jelenti, amit a természet szimbóluma – ebben a képben, logikában válik mítosszá karaktere, aminek igazi értéke, hogy ha nagyon szükséges, vissza tud lépni a pusztán kulturális keretekbe és emberséget is mutatni.

A mocsok látványa, a kosztümök, a casting (többek között David Hayman, Jonathan Pryce, Tom Hollander) és a zene is illik a sorozat színvonalához. A betétdal lüktetése egyenesen összenőtt Delaney elszánt lépteivel.

Az első évad mindösszesen 8 része meglepően rövid idő alatt vezetett be minket egy olyan világba, ami történelmünk része, benne mégis olykor betekintést nyerünk a misztikumba, a hitvilág megelevenedik Delaney beavatkozása által. Kicsit olyan ez, mintha a történelem üres helyeit töltenénk fel a misztikummal, hiszen ami rejtély, az sokszor rejtély is marad, de számos helyzetben oldja fel a kedvezőtlenül alakuló szituációt valami olyan megoldás, ami a misztikummal kapcsolatos, ekképpen úgy tetszeleg, mint egy szerencsefaktor. Delaney is jobbára akkor nyúl a misztikumhoz, vagy akkor „változik” a szó szoros értelmében vadállattá, amikor egyébként szerencsére lenne szüksége, hogy ne kerüljön vert helyzetbe. A történelem alakulásával kapcsolatos üres helyeket (kérdéses pontokat) a misztikumnak tulajdonítani azért is izgalmas, mert a történelemértés/történelemolvasás egy miszticizáló anatómiáját szolgáltatja ezzel a nézőnek. Ami érdekes játékot szül a sorozat és a befogadója között: hiszen a sorozat javarészt realista, ugyanakkor a néző kénytelen evidensnek venni azt, hogy ezt a „realizmust” gyakorta a misztikum katalizálja.

Az idő múlásával a nézőben szép lassan tudatosul, hogy amikor James Delaney bármilyen döntést meghoz, nem csupán a privát élettörténetének alakulásáért izgulhatunk, hanem közvetlenül a világ nagyhatalmainak sorsáért, ez egyre nyilvánvalóbb lesz, és ha katarzis élményt nem is nyújt, de produktív felvezetést ad az évadzárónak.

A Tabu egyrészt hiánypótló, mert a 19. század eleji idők ritkán kerülnek mozgóképes feldolgozásra, másrészt elitkategóriás alkotás lett a maga (történelmi/történelmi dráma/helyenként enyhén fantasy) műfajában. Annak ellenére, hogy az első évad veszteséges lett, a készítők azonnal a folytatásról beszéltek, ma meg már világos, hogy a Tabu 2. felvonása – ami a hírek szerint szintén 8 részes lesz – zöld utat kapott a BBC-nél. Az első évadban az autentikus 1800-as évek eleji londoni húgyban és szarban úszó alvilágot ismerhettük meg leginkább, s a folytatásban is van rá kilátás, hogy egy-egy fontos kereskedelmi városról, vagy akár nagyhatalomról is újabb karakteres és hiteles látleletet kapunk.

 

képek: IMDb