Nem a Disney könyve – MAUGLI (2018) kritika

Házimozi ajánló | 2018-12-25 | Vászláv

Gyakorta megesik, hogy a nagy stúdiók egyazon évre időzítenek egy-egy filmet ugyanarról a témáról. Ilyenkor persze rögtön dübörögve beindul az óriási marketing gépezet a nézők kegyeiért, hiszen ki akarná megnézni a moziban kétszer ugyanazt? Erre ékes példa 2013, amikor az emberek tódultak a Gerard Buttler Fehér házas kalamajkájára, míg az Emmeriches (egyébként kifejezetten korrekt) verzióra már senki sem volt kíváncsi.

2016-ban a Warner pontosan ugyanezzel a problémával szembesült, hiszen ebben az évben jött ki a Disney élőszereplős A dzsungel könyve változata, amely szó szerint letarolta a mozikat. Habár eredetileg fél évvel Disney-ék után adták volna ki Mauglijukat, a Warnernál mégis úgy döntöttek, hogy csúsztatnak a premieren. Végül addig-addig tolták a bemutatót, amíg ki nem estek az időből, így pedig el kellett adniuk kész filmjüket a Netflixnek, hogy legalább ki tudjanak jönni nullára.
Már a Maugli viharos premierjén is látszódik, hogy bizony itt nem egy zökkenőmentesen kiadott, patikamérlegen kimért produkcióról beszélhetünk. Nem véletlen, hogy a mögötte álló giga stúdió is inkább kihátrált alkotása mögül, ugyanis Andy Serkis rendezői debütálása minden, csak nem közönségfilm. Ezzel pedig annyira alaposan meg tudott lepni, hogy az alig 100 perces játékidő alatt, szinte végig az államat kerestem a padlón.

Az alapsztorit mindenki ismerheti, ha máshonnan nem is, legalább a Disney valamelyik verziójából. A kis Maugli magára marad a sűrű, sötét dzsungelben, ahol rátalál Bagira, a párduc. A vadmacska pártfogásába veszi a csecsemőt, majd elviszi a farkasokhoz és kieszközöli, hogy vezérük, a bölcs Akela befogadja a falkába. Maugli élete ugyanakkor állandóan veszélyben forog révén, hogy az őserdő nem egy kisgyereknek való hely, ráadásul az embereket megszállottan gyűlölő Sír-Kán hamarosan tudomást szerez létezéséről.

A történet tehát már adott, de ami rosszabb, hogy unalomig ismételt. Épp ezért egy rendkívül bátor döntést hozva az alkotók elhatározták, hogy a mindenki által ismert Disney-féle sztorit a végletekig lecsupaszítják és a mai kor igényeihez mérten egy jóval komolyabb és komorabb cselekményt építenek fel Maugli köré. De az igazi bravúr csak most jön, ugyanis az első filmjét rendező Andy Serkis és a forgatókönyvíróként szintén debütáló Callie Kloves úgy döntött, hogy az egész mozijukra ráhúzzák Kipling könyvének hangulatát, illetve annak fő mondanivalóját, ami nem más, mint a dzsungel törvénye.
Ami már az első pillanatban szembetűnik az a zseniális narratíva, amely végig is kísér minket a film során. Habár az elbeszélő maga a dzsungel, a szavakat mégis (valószínűleg a film befogadhatóságának érdekében) Ká, a kígyó mondja ki, aki mindent és mindenkit lát. Viszont Serkisék nem állnak meg itt, filmjük minden képkockájáról sugárzik, hogy ők bizony valami egészen mást akarnak bemutatni nekünk, mint két évvel ezelőtt Disney-ék. A Maugli látványvilága habár lenyűgöző, mégis a legkevésbé sem élethű. Itt semmi sem úgy néz ki, ahogy a bioszkönyvekben anno bemagolhattuk, sokkal inkább egy kisgyerek képzeletvilágát láthatjuk megelevenedni a képernyőn. Szándékosan elnagyolt és eltúlzott formák, sötét színek, komor tónus és viharvert állatok jellemzik az alkotást, mindezzel pedig a Maugli egy szempillantás alatt az év legkarakteresebb filmjei közé lövi be magát. A mű atmoszférája egyszerűen letaglózza az embert és nem ereszti el egészen a stáblista végéig. Mindehhez hozzájárul az alaposan átírt cselekmény, illetve a jól sikerült zene és már egy másodpercre sem tűnik annyira nevetségesnek, ahogyan egy medve kiképezi a farkasok nevelte embergyermeket.

A Maugli nem csak jeleneteiben, hanem egész filmként is nagyon jól helyt áll és köszönhetően karakterességének az ember nagyon hamar és teljesen bele tudja élni magát a történetbe. Ez azért is nagy erénye a filmnek, mert így sokkal könnyebben el tudunk siklani a mű hiányosságai fölött, márpedig abból sajnos akad néhány.

Ami a legszembetűnőbb, az a karakterek bemutatásának teljes hiánya. Itt a címszereplőn és az őt pártfogoló, Bagirán kívül egyszerűen senki sem több annál, ami. Sír-Kán egy veszedelmes és vérszomjas tigris, aki félelmetes, míg Balu egy harcedzett és viharvert medve, aki a farkasokat tanítgatja. Na bumm. Ennyi. Nem tudjuk meg senkinek se az előéletét, se pedig a motivációit. A lényeg, hogy hozzáadjanak a dzsungel hangulatához és passzoljanak a Serkis által felépített sötét világba. Ez szerencsére mégsem olyan eget rengető hibája a Mauglinak, ugyanis az alig 100 perces játékidő alatt így is annyi minden történik, hogy még a gyakorlottabb mozinézők is csak kapkodni fogják a fejüket. Egyszerűen nincs idő arra, hogy az ember átgondolja, hogy ki mit és mit miért cselekszik. Épp ezért gondolom, hogy valószínűleg maga Serkis tudatos döntése volt ez, nehogy megakadjon a dinamikus cselekmény.

A rendező egyébként, annyira nem törődött Kipling karaktereivel, hogy nagyrészüket kihagyta és újakat alkotva megírta a saját értelmezésű sztoriját. A filmben ezúttal az emberekkel is más szemszögből ismerkedhetünk meg. Habár fajtársaink még annyira sem bonyolultak, mint az állatok, mégis egy nagyon izgalmas váltás, mikor a történet felénél Maugli átkerül az emberek falujába. Itt ismerkedhetünk meg egy Lockwood nevű vadásszal (egyébként Kipling apját is így hívták), aki üde színfoltja az amúgy is szórakoztató filmnek.
A Maugli azonban sajnos ennyivel nem ússza meg, ugyanis van egy igazán nagy hibája, amely egyben egyik legnagyobb erénye is. Nevezetesen a kiszámíthatatlansága. Az egész cselekményt körbelengő sötét hangulat és a több váratlan fordulat is állandó izgalomban tartja a nézőt, aki teljesen jogosan találgatja, hogy vajon miként fog végződni az adott képsor. Ugyanakkor sajnos Serkis kissé kifogyott a fináléra és egyáltalán nem akarta bevállalni azokat a döntéseket, amelyeket a történet miatt be kellett volna. Ez sajnos erősen rá is nyomja a bélyegét a végső szájízére, ugyanis hiába zárják le korrektül a sztorit, mégis, többet vártam volna.

A castingról mindeddig még nem esett szó. A címszereplőt alakító Rohan Chand szerintem nagyszerű volt a szerepre. Teljesen beleillett ebbe az elnagyolt vadonba, melyet felépítettek. Az állatok hangjaként olyan színészeket hallhatunk, mint a mindig remek Christian Bale, a nagyszerű orgánumú Benedict Cumberbatch vagy éppen a filmet rendező és állandóan CGI maszk mögé bújtatott Andy Serkis. Rajtuk kívül még Cate Blanchett és Naomi Harris tűnik fel, aprócska szerepben. Akit ki kell még emelnem az Matthew Rhys, aki a nagy fehér vadászt, Lockwoodot játssza el kimondottan szerethetően.

Végeredményben a Maugli egy elképesztően intenzív szórakozást nyújtó alkotás lett, amelynek egyetlen valódi hibája, a pusztán „okésan” sikerült befejezése. Serkis mozija azonban minden ízében szórakoztat és tökéletesen bemutatja, hogy milyen is lehet a dzsungel kölykének lenni. Habár az alkotás erősen megosztotta mind a nézőket, mind pedig a kritikusokat, én bátran ajánlom mindenkinek. Ha valakinek herótja van már a dalolászó Balutól akkor azért, míg aki mindenhova Kiplinges pulcsiban jár, akkor azért nézze meg a Mauglit. Így vagy úgy, de senki sem fogja megbánni.

További részletek a film Mafab adatlapján!

kiemelt és további képek: IMDb