Személyes szembenézés – VIHARSZIGET (2010) kritika

Házimozi ajánló | 2019-02-13 | Szabó Dárió

A Dennis Lehane azonos című kötetéből készült Martin Scorsese adaptáció – Viharsziget (2010) – bár a noir felől nézve nem tűnik elég invenciózusnak (az önmagunk után nyomozás zsánerével), mégis olyan stiláris, illetve formanyelvi megoldásai vannak, amik szavatolják a befogadónak azt, hogy minden egyes újranézés után pozíciót változtatva tudja felülvizsgálni korábbi értelmezéseit.

A Viharsziget legkarakteresebb tulajdonsága, hogy szilárd, sokrétegű expozíciót tudhat magáénak. Adott egyetlen egy izolált és zárt helyszín, ahová megérkezünk, egy sziget, azon belül is egyetlen egy még szűkebb helyszín, egy elmegyógyintézet. Szereplőként két rendőrbírót köszönthetünk, akik előtt egy megoldásra váró rejtély áll, aminek megoldásához számos más rejtély vezet, valamint akadnak itt még gyanús és humanista szemszögből erősen kifogásolható intézményvezetők (ez jár azzal is, hogy a második világháború után járunk szinte közvetlenül), no meg a stratégia, hogy mindent a főszereplő, Teddy Daniels szűrőjén át látunk/értünk. A történet érdekessége viszont amikor épp nem ez a helyzet, az objektívebb kameraállás miatt ugyanis erősen problémássá válik Teddy viszonya a valósággal, vagy épp, ha úgy tetszik, a valóság viszonya Teddyvel.

Az elmegyógyintézetes tematika egyébként jól ágyazza magát bele Poe azon hagyatékába, mely szerint ezt a közeget társadalmi viszonyok ábrázolására is sikerrel lehet használni. Miközben Teddy Daniels önmaga után nyomoz, a néző ezzel párhuzamosan gyakorta belekezd egy másik nyomozásba is: a normális és az elmebeteg közti határvonalat keresi. Ez különösen jó szájízt ad a filmnek, hogy a két fogalom (normális, elmebeteg) nagyon esetleges az események egészét nézve, mi több még rövidebb jelenetek kapcsán is az (pl. a kihallgatásnál, amikor a nő iszik, de hol van pohár, hol nincs, hol van benne víz, hol nincs), nem tudjuk egyértelműen lehorgonyozni a fogalmakat, koholt címkék maradnak. Ez a játék azért is egyedi és működőképes, mert a film egyszerre két különböző módon kezeli nézőjét: van egy rejtély, aminek a megfejtését csak kíváncsian figyelemmel kíséri, de közben a néző is kap egy rejtélyt, ami után a főszereplő beavatkozásai nélkül is szabadon kutathat.

Ez a történet a személyes szembenézést választja hajtómotornak, ami egyszerre tekint a múltra és a jelenre is, párhuzamba állítva őket, ekképpen történik a rejtélyfejtés is, noha azt elmondhatjuk, hogy a múlt gyakran problémássá válik, de nem szokványos módon. Nem a múlthoz való hozzáférés válik gonddá, hanem egy olyan dolog, amit átlag nézőként talán még nyolcadik megtekintésre sem veszünk észre: Teddy világháborús emlékei hamisnak tűnnek, mintha csak beképzelné, hogy járt ott, holott valójában nem (arról beszél, hogy Dachauban járt, de az emlékei Auschwitzről árulkodnak), ezt a széttartást pedig csak tetézi, hogy a náciemlékek alatt Mahler szól (zsidó szerző).

Nekem az a meglátásom, hogy egy Viharszigetről írt kritika vagy elemzés kb. csak akkor működik jól, összhangban a filmmel és nem elbeszélve mellette, ha jelenetek szintjén ütköztetve vannak ezek az egymással folyamatosan ellentmondásban álló tényezők, és akkor a folyamatos mozgásból képesek lehetünk rámutatni arra, milyen érveket vagy ellenérveket hozhatunk egy-egy állítás mellett, mikor a filmről akarunk beszélni/vitázni. Végső védhető álláspontot úgysem fogunk találni, hiszen ún. komplex filmről beszélünk, ami kb. úgy működik, mint egy puzzle, ami folyamatosan el is lop egy-két kirakósdarabot a nézőtől, olyan módon építkezik, ami más helyen logikai hiba lenne, vagy szimpla műfaji kidolgozatlanság, de itt ez egy következetes eljárás, ami biztosítja a néző számára az aktivitást, hogy ne csak kísérje a főszereplő nyomozását, hanem a nézőben is nyomozási igények ébredjenek.

Az önmagunk után történő nyomozásnak a Viharszigetben gyújtópontját a skizofrénia szolgáltatja. Egy kiragadott eseten/jeleneten elég jól szemléltetni tudjuk; ennek fokozatos, fázisszerű, terápiás jellegű megnyilvánulására is rámutathatunk: Teddy Daniels és George Noyce találkozása a legjobb példa erre. Ahogy a film legvégén kiderül, végig egy kísérleti, terápiás célzatú szerepjátékot kísértünk végig, amiben szinte semmi nem volt valós: a legtöbb dolog és szituáció megszerkesztett volt, míg akadnak olyan szegmensek, amiket hallucinációs jelleggel ruházhatunk fel. Amikor Teddy a nagy zűrzavar közben rátalál Noyce-ra a kísérteties cellamagányban, világossá válik, hogy főszereplőnk szimbolikusan önmagát leli meg.

Mint a filmben oly sokszor, amit látunk, és ami ezúton fókuszt kap, fontossá válik, Teddy látószögéhez kötve jelenik meg. Egészen addig nem látjuk Noyce-ot objektív aspektusokból, amíg Teddy meg nem kéri, hogy mutassa meg az arcát – ez egy konkretizációs gesztus az alkotók részéről, amivel felfedik/végleg leleplezik, hogy mi magunk is csak annyit látunk, amennyit épp Teddy akar, ami jól illusztrálja azt, hogy a filmes elbeszélés szintjén az objektivitás is csak úgy működik, ha előtte szubjektívhez kötjük a Viharsziget esetén. Azaz nem tudunk szabadulni Teddy érzékelésétől, Teddy érzékelése pedig a skizofréniától nem tud. Állandó feszültségforrással szolgál a befogadás során, hogy nem tudjuk eldönteni, vajon Teddy a beteg, vagy a környezete. Ezt a feszültséget csak fokozza, hogy minden a főszereplő látószögéhez van kötve: pl., ha Teddy beteg, akkor mindazok, akiket az ő perspektívájából normálisnak látunk, szintén betegnek számíthatnak, hiszen a beteg számára a beteg lesz a normális.

Furcsa analógia, de az arcadás némileg úgy működik Noyce esetében, mint amikor egy horrorban az ördögűző nevén nevezi a démont, az ismeretlen hirtelen kap egy címkét, egy karakterisztikát, ami lehatárolja, ismerőssé teszi, felfedi tulajdonságait, ezáltal már nem is félelmetes, nem is legyőzhetetlen, azaz elfogadhatóvá válik kiléte. Teddy meghasadt tudatának másik fele ugyanígy jár ebben a jelenetben, amikor a főszereplő találkozik Noyce-szal. Az egész dialógus, ami itt lezajlik a főszereplő és Noyce között, lemodellezi a ketté vált tudatot, ez az önmagával folytatott vita/felvilágosítás pedig azért mehetett végbe, mert a cselekmény ekkor ér el arra a pontra, amikor Teddy ténylegesen önmaga szemében kezd gyanússá válni, elfogadja teljes önmagát, így jut érvényre a tudat másik fele. Noyce-t és Teddyt egy rács választja el, azaz realizálódik egy határ, amin átlátva már hozzáférhetünk a rejtélyhez, ugyancsak a személyes szembenézés egy szimbóluma lehet ez a határ, hiszen az én egy másik énre tekint, amit nem csak elnyom, fogva is tart.

Hogy Teddy valóban beteg, amellett az a legbiztosabb érv, hogy öntudata másik fele – Noyce – igyekszik érvényre jutni, igyekszik rámutatni arra, hogy – a filmben immáron nem is először ekkortájt –, hogy ittlétének okát nagyon naivan kezeli. Ha ezt vesszük alapul, a Noyce-nál kicsúcsosodó folyamatot, akkor elmondhatjuk, hogy Teddy voltaképpen az orvosi beavatkozás előtt meggyógyult. De még mindig az lesz a legjobb, ha te magad jársz utána a mozaikoknak és rakosgatod őket össze.

További érdekességeket a filmről a Mafab oldalán találtok!