Kívül faék, belül Rubik-kocka – FEHÉR POKOL (2011) kritika

Házimozi ajánló | 2019-02-20 | Szabó Dárió

Illusztris társaság (Liam Neeson, Frank Grillo – szereplők; Tony és Ridley Scott – a producerek között; Masanobu Takayanagi – operatőr, dolgozott később pl. a Spotlight-on is; és a 2009-es The Fourth Kind egyik producere a rendezői székben: Joe Carnahan). Felejthetetlen félelem, fokozódó feszültség, kedvező kritikák. A stáblista után még egy lélegzetvételnyi „ajándék” is vár rád.

A Dermesztő hajsza február 21-én debütál majd a mozikban, amely szintén fagyos környezetben forgott, szintén Liam Neeson-nel, szintén az akciózsáneres thrillerkeretben (várhatóan). (Az akciózsáner mindkettőre csak mérsékelten igaz.) Bár a Fehér pokol eleinte sok sztereotípiát beránt, joggal hihető, hogy nem több ez egy itt-ott rémisztő, itt-ott látványosabb maszkulin túlélőshow-nál. A film mégis eljut egy „nagy fordulóponthoz” (amikor a férfiak elkezdenek megnyílni egymásnak) amelynek révén elmélyülnek a tartalmak, a környezet jelentősége is, megérkeznek a filozófiai igények – az hangsúlyos, hogy ettől még nincs dolgunk filozofikus filmmel, pusztán bizonyosságok révén és személyes életképek által merengős hangulatban előkerül hit (vallási és nem vallási értelemben is), élet, halál, Isten.

A Fehér pokol cím amennyire szokatlan szókapcsolat, amennyire alkalmi és amennyire ambivalens, épp annyira közhelyes is. És itt most a közhelyes szót a legnegatívabb értelemben használom. Két régi, agyonhasznált, a köznyelvben is és a művészi szcénában is sok jelentésbéli szemetet és klisét magán hordozó elem, ami inkább megköti az értelmezési lehetőségeinket, mintsem kapukat nyitna ki előttünk. Maximum abban kamatoztatható, hogy a pokol szót értelmezteti újra, kiragadja azt túlvilági kontextusai közül és telitalppal a földre helyezi át, azaz a pokol bárhol értelmet nyerhet a földön, ahol igazságtalan szörnyűségek történnek… ez elég elnyűtt hozzáállást szül a filmhez, talán még kártékony is, ha azt vesszük, hogy a vadont, az ember által érintetlen territóriumot próbáljuk a pokol szóval felcímkézni.

Viszont, ha az eredeti címet vesszük alapul – The Grey –, hirtelen több kérdésfelvetés értelmesebbé válik. A szürke valami köztes, egy olyan szín, ami két szélsőség egyvelegéből születik (fekete-fehér), két olyan „entitásból”, amiket alapvetően nem is tartunk színnek, együtt mégis egy színt eredményeznek. Mindez nem áll olyan távol a filmtől. Adottak a természet szélsőségei, a pusztító hideg, az egydimenziós táj, ahol mintha megszűnne minden emberi viszonyítási pont, újabb szélsőség, a nagy büdös-havas semmi kellős közepén vagyunk, ahol a vallásos hit nem segít meg, csak az a hitforma, amit önmagadra irányítasz, és ami cselekvésvágyat vált ki, kitartást, és persze mellé tartást is rögtön. A szürke, jól ismerjük ezt a jelenséget az estéhez közeledve a szürkületekből is: egyszerre adódik a fény maximumából és a fény teljes hiányából. Jelenségét a szélsőségek biztosítják, csakúgy, mint azt, amit a Fehér pokol karakterei átélnek. Itt minden szélsőségek és ellentétpárok között fogan, persze minden, amit ezek szülnek, az embert szorongatja. És hogy mi van a szélsőségek között? (Ön)harc és önmotiválás, mert a szürke épp az a „zóna”, ami az extrémitások fojtogatásában értelmet ad az élet apróbb örömeinek a túlélés origójaként.

Eredetinek sajnos semmilyen elemében nem mondható, de mentségére váljon, hogy nem is próbál többnek tűnni annál, mint ami. Vállaltan akar hatni a befogadójára érzelmileg és gondolatilag is, ami nem csak őszinte és alázatos magatartás az alkotók részéről, igencsak sikerült is: a kettő (hoppá, megint két szélsőség) nem egymás kontrasztjaként van ábrázolva, kéz a kézben járnak, kiegészítik egymást – ez emberileg is hiteles hozzáállást tár elénk egész hiteles motivációkkal. Gondolok itt arra is többek között, hogy a srácok viszonya eleinte meglehetősen hideg és ellenséges egymáshoz, viszont a dramaturgiát nem úgy találták ki, hogy az események előre haladtával ezekből adódnának a fontos konfliktusok, amikben megfogalmazódik mindennek a célja, pedig ez is egy lehetőség lett volna, csakhogy pszichológiailag abszolút nem hiteles. Néha már egy-egy percre komfortérzetünk is támad, ahogy az elemekkel és körülményekkel küzdő férfiak puszta emberi attitűdből érzelmi giccsek nélkül egyre jobban odafigyelnek egymásra. Noha itt még el lehetne játszani egy külön elemzéssel, ami azt célozná, hogy ez vajon szervesen alakult így tényleg pusztán emberi tényezők miatt, vagy a főszereplő már-már pedagógus jellegű mentori teljesítményének eredménye.

És ha már a főszereplő – John Ottway (Liam Neeson). Számára az egész kihívás más formában jelenik meg, mint a többi karakternek. A film elején még öngyilkos szeretne lenni, kishíján össze is jön neki a művelet, ám a későbbiekben, a spontán tragédia következtében léte újra kap egy kis értelmet, felelősséget kell vállaljon a túlélők egy kisebb csoportjáért. Így az öngyilkoshajlamtól és a kiábrándultságtól ezzel a hajtóerővel egészen odáig jut, hogy a túlélés nála terápiás téttel is bír (ezt igazolják bevillanó emlékképei is).

Próbálom helyén kezelni a filmet, és nem számon kérni rajta olyat, amit nem is ígér, vagy aminek nem akarja nagyotmondásokkal megnyitni a dimenzióit. És működik. Alig lehetne miért elmarasztalni, azt is mondhatnám, tökéletesen és magabiztosan „megvan a magához való esze”. A szájízen, ami ront, hogy minden soron következő jelenetnél már pontosan tudod, ki fog meghalni, ki következik. Ezt magyarázhatjuk azzal, hogy a néző kap egy analógiát ahhoz, hogy a vadonban vagyunk, ahol a dolgok nem esetlegesek, tápláléklánc van, ami kőbe vésett és megmásíthatatlan a jellem függvényében. De ezt azért nem helyes ezzel magyaráznunk, mert ennek kárát látja a Fehér pokol hangulata: a nyomasztásból és rettegésből azonnal elvesz mindent, egyfajta biztonságérzetet ad a befogadónak azáltal, hogy mindig tudja, mi fog történni. Ennek ellenére egyszer mindenképp élvezhető – nem csak Liam Neeson híveinek.

További információt a filmről a Mafab oldalán találtok!