Múltammal a jövődért – ÁTMENETI ÁLLOMÁS (2013) kritika

Házimozi ajánló | 2019-03-08 | Ben Palmer

Problémás helyzetű kamaszokért folytatott küzdelem egy a múltján még messze nem túllépő szociális gondozó szemén keresztül, aki annak ellenére is próbálja az optimista életszemlélet jegyében egyben tartani a megtört gyermeki lelkeket, hogy közben saját jövőjére se képes derűlátóként tekinteni fiatalkorából magával hozott sebei miatt. Nagyjából, így lehetne összefoglalni Destin Daniel Cretton alkotását, aki azon független filmes rendezők sorát erősíti, aki a jól ismert kliséket, illetve néha cukormázasnak mondható giccseket is olyan szerethető módón és jó érzékkel illeszti az elmesélni kívánt sztoriba, hogy azzal egyrészt értékeket teremt, másrészt ügyel arra, hogy az alapfelvetés miatti melankólia, valamint nyomasztó képi világ ne nyomja agyon a nézőt a játékidő másfélórája alatt.

Történetünk főszereplője Grace (Brie Larson), aki fiatal kora ellenére is arra tette fel az életét, hogy a veszélyeztetett gyermekeknek ideiglenesen otthont adó intézetbe (átmeneti állomáson) érkező kamaszoknak segítséget nyújtson abban, hogy a problémás helyzetükből adódó lelki sebeikre valamilyen módon gyógyírt találjon annak reményében, hogy a későbbiekben ezek az áldozatok teljes életet élhetnek majd.

Kár lenne azzal hitegetnem bárkit is, hogy Cretton filmje bármilyen újdonságot is fog tartogatni a témában jártas emberek számára, azonban az elvehetetlen az alkotástól, hogy ennyire humános megközelítésben és ilyen intim módon még nem igazán volt lehetőségünk belesni egy szociális otthon mindennapjaiba. Ez az erény pedig már önmagában hozzáad a mozi hangulatához, illetve az összképhez, ami miatt mély együttérzéssel fogjuk megélni az átmeneti otthonban töltött minden egyes pillanatot, legyen szó egy átlagos kamasz hétköznapi problémáiról, vagy éppen egy másik gyermek szívfacsaró tragédiájáról.

A film hiába dolgozik klisékből, mégsem érezzük azt, hogy a jól megszokott leckéket mondja fel nekünk újra, hiszen bár kitér a mű a gyermeknevelés felelőtlenségeivel járó következményekre, a zaklatás bármilyen formája által keletkezett negatív hatásokra egy fiatal lélekben és annak személyiségfejlődésében esett károkra, de mégsem az ítélkezés a célja, sokkal inkább nézőpontok megmutatása. Ez pedig egy sokkal egészségesebb kezelése a témának, mint bírálatot mondani valaki felett ismeretlenül, hisz senkiről se tudjuk mit hozott magával fiatal éveiből, legyen szó szülőről vagy gyermekről egyaránt.

A drámai megközelítés ellenére is sokszor könnyed a hangulat, persze csak a maga keserű módján, ahogy az egy ilyen otthonban nagyjából elképzelhető, mert hát hiába beszélünk sanyarú sorsú fiatalokról, alapvetően mégis tizenéves gyerekekről van szó, akik ennek a korszaknak minden báját és hibáját magukon hordozzák. Azonban ezt a kettőséget a főszereplőnk, Grace is magán hordozza. Hiába szereti a munkáját és él boldog párkapcsolatban hősnőnk, aki egyébként – ahogy az a sztori elején kiderül – állapotos, mégis halálosan fél a jövőtől, ami nagyban felróható annak, hogy milyen múlt van a háta mögött, mégis arra törekszik gondozottjai előtt, hogy a világ optimista oldalát igyekezzen megmutatni nekik, még akkor is, ha néha ő maga is bizonytalan ennek mibenlétében. Ez a mentalitás pedig belengi a film egészét.

Talán az egyetlen hibája az alkotásnak, hogy néha túlzottan cukormázas, egy-két esetben pedig indokolatlanul naiv, bár utóbbit talán a reményvesztettség enyhítése miatt látta szükségesnek a rendező, aki egyébként írta is a sztorit, így talán ez még meg is bocsájtható. Valamint technikai szempontból nem lehet elmenni amellett, hogy néha túlzottan is remeg az a kamera, amely bár tisztában vagyok vele, hogy az indie filmek esetén nem egy szokatlan jelenség, és fel lehet fogni a bizonytalanság ábrázolásaként egyfajta metaforának is, de engem inkább zavart az esetek többségében, mintsem hozzáadott volna az élményhez. Ez utóbbi igaz inkább már szőrszálhasogatás, mintsem tényleges hiba, de ellensúlyozásképpen kellemes zenei betéteket és nagyszerű színészi játékokat kapunk.

Brie Larson kimagaslik az egyébként egészen ütős neveket felvonultató csapatból, kifinomult és érzékeny játékával beragyogja a játékidő minden percét. Ugyanolyan élmény a kálváriából adódó játékát nézni, mint amilyen fájdalmas lelkének önmagával való vívódását látni. Ilyenkor szorul össze egyébként az ember szíve, hogy ennyire jó színésznő milyen alakításokat is volt képes kihozni magából még független filmes korszakában, amelyben aztán csúcsra is ért, hogy aztán tehetségét kiárusítsa felszínes látványorgiák és blockbusterek számára, melyek szépen lassan kiölik belőle mindazt, amit egykoron szerettünk benne. Azonban itt van még nekünk a komikus, de szerethető figuraként megjelenő John Gallagher Jr. (10 Cloverfield Lane), aki egyértelműen azért van, hogy kicsit enyhítsen a melankólián és a sokszor nyomasztó atmoszférán, azonban dramaturgiai szempontból is fontos szerepe van. Továbbá itt van még a friss Oscar-díjas Rami Malek (Bohém Rapszódia), aki messze nem a legkidolgozottabb karakter, de nagyon jó sorokat és jeleneteket kapott, valamint kisebb szerepekben, de játékidőhöz jut Stephanie Beatriz (Brooklyn 99) és LaKeith Stanfield is (Tűnj el!, Sorry to Bother you).

Összegezvén, ismételten csak azt tudom mondani, mint amivel elemzésem is kezdtem, hogy bár sok újjal nem szolgál az alkotás és néha a kelleténél giccsesebb, mégis egy olyan humánus és érzékeny oldaláról mutatja be ezeket az embereket és munkájukat, amiért érdemes benevezni a filmre. Őszinte, szívhez szóló, erőteljes darab, mely kellő empátiával olyan élményben képes részesíteni, melyre még nagyon sokáig emlékezni fogunk, ezért is nagy kár, hogy ilyen kevesen ismerik csupán.

További érdekességeket a filmről a Mafab oldalán találtok!

Képek: IMDb