Ő bírja. Bírja ő? – EGY NŐ FOGSÁGBAN (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2019-04-20 | Szabó Dárió

Ha egy mondattal kéne jellemeznem, ez lenne az: mintha nem e világi lenne, amit elénk tár, mégis a leginkább e világi. Maris (valódi nevén Edit) 52 éves nő, fizetés nélkül szolgál 10 éve egy családot, egyébként magyar, és a család is. Egyébként nem többszázéves történet, hanem napjainké, egyébként pedig itt élnek köztünk, mellettünk, a rabszolgatartók, és a rabszolga is, talán közelebb is, mint gondolnád. Dokumentumfilm a modernkori rabszolgaságról, az öntudatra ébredésről, a traumafeldolgozásról, valamint filmes és filmezett sajátos odavissza ható viszonyáról, illetve annak korlátairól is.  

Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban névre keresztelt mozija olyan súlyos témát tárgyal, ami nem is képezi részét a köztudatnak és a közbeszédnek, mégis valós, és annál gyomorforgatóbb gondokat vet fel az emberi jogokkal kapcsolatban. Maris története igaz történet, ami egyszerre az ő traumafeldolgozása, valamint Tuza-Ritter bravúrfilmje, ami rámutat a nyers kiszolgáltatottságra, mindeközben olyan elegáns marad, hogy nem feledkezik meg Maris személyiségéről sem.

Maris kizsákmányolt, ingyen foglalkoztatott, folyamatos fizikai és lelki terror alatt álló, identitásfosztott személyiség – még nevét is elveszik –, a film öntudatra ébredésének ívét tárja elénk; személytelen címével és kevés konkretizációjával pedig azt sugallja, ez bárhol és bárkivel megtörténhet, talán a környezetedben is, vagy talán veled is, ha hirtelen magadra maradnál, sorsközösséget pedig kutatva sem találnál. A tehetetlenség és egyaránt fizikai és mentális bezártság magasfokát kézenfekvő, ám annál hatásosabb módon sikerült megragadni. Fullasztóan közeli felvételeken keresztül, ami érzékenyítési technikának sem utolsó, mert mimikacentrikus. A film valódi bukéját az adja, hogy a dokumentumfilm és a játékfilm összeolvasztásával állunk szemben, ez a szökés esetén csúcsosodik ki leginkább, amikor a szimpla poétikus beállításokon keresztül történő rögzítésekkel való szembesülés elől elmozdulunk az izgalomfaktor irányába is. (Ez utóbbi egyáltalán nem stílusromboló, a téma komolyságára megfelelően rímel.)

Tuza-Ritter Bernadett első filmje elképesztően érett, öntudatos, letisztult koncepciót mutat a nagyközönségnek, eleganciája és stílusa arra is alkalmasnak bizonyult, hogy egy gyári munkást görcsmentesen szakítson ki a sztereotípiákból. Mindemellett rendezői működését is kiterjeszti, közvetlenül avatkozik be a filmes elbeszélés terébe egyenrangú partnerként, aki támaszt nyújt főszereplőjének, és hangsúlyosan egy olyan főszereplőnek, akin nincs ott a rendező kéznyoma. Az önreflexivitás ilyen magas szintje azt is szimbolizálja, hogy a problémával folytatható párbeszéd alól senki sem bújhat ki, még az sem, akit adott esetben esztétikai koncepciók hada szorítana, és „ironikus” módon épp így születik meg az Egy nő fogságban sajátos esztétikája – az elnyújtott csendek fellélegzés helyett még kényelmetlenebbek, a döbbenet kényszerhallgatásai, a negatív rácsodálkozás tereit nyitják meg, illetve metaforizálódik általuk az a hátborzongató realitás, hogy egy identitásfosztott embernek voltaképpen nincsenek is konkrétan meghallható verbális eszközei. A már taglalt költőiség nem áll távol Tuza-Ritter megoldásaitól, néhol a tükröződő felületek is katalizálják az eseményeket, amint Maris rátalál a szembenézés módjára.

A filmben ábrázolt öntudatra ébredés, ami kulcsmotívum, rétegzett. Nem csupán Maris személyességén keresztül járjuk körül ezt a jelenséget, kísérjük Tuza-Ritter ráeszmélését is arra, hogy a helyzet vérfagyasztóbb, mint gondolta, és ekképpen a rendező aktív részvétele a nézőt is aktivizálja. Ennél jobb praktikát jelen pillanatban aligha tudnék elképzelni arra, hogy egy film társadalmi felelősségvállalást ébresszen. A rendező viszonyulása jelzi, hogy nincs kibúvó, nem lehet elfogulatlanul viszonyulni a problémához. Az öntudatra ébredés végső soron a nézőnek szól, egy üzenet.

Az Egy nő fogságbanfogsá tétek halmaza, viszont a számos tét közül is legfontosabb, hogy rávilágít arra, messze nem vagyunk túl az emberiség történetének legsötétebb évszázadain, mert a közbeszéd önámítása és naivitása nem is az emberi kegyetlenségnek nyújt teret, hanem a szólás terét vonja el azoktól, akik elszenvedik a borzalmakat.

A film Mafab oldala!

Képek: IMDb