Az öntudat lázadása – EX MACHINA (2014) kritika

Házimozi ajánló | 2019-05-12 | Szombati Zoli

Alex Garland angol író-rendező 2014-ben az elmúlt időszak egyik legérdekfeszítőbb és legtöbb kérdést felvető filmjével jelentkezett, mely különösen annak a fényében erős eredmény, hogy direktori debütálásnak lehettünk tanúi. Garland a 2000-es évek első felétől forgatókönyvíróként volt jegyzett, és írásait jópárszor a sztárrendezőnek számító Danny Boyle filmesítette meg. Feltűnő, hogy ezek témafelvetésében sokszor volt közös pont: az elszigetelt, izolált miliő, melyben az ember kihívásokkal nézett szembe (elképzelhető, hogy Stephen Kingnek épp ezért a 28 nappal később az egyik nagy kedvence). Az Ex Machina tehát nem meglepő módon szerzői film, vagyis Garland írta és rendezte, az alapfelvetés egyébként már tinédzserkora óta foglalkoztatta. A mű kamaradarab, három fő- és egy mellékszereplővel, ismételten jelen van az izolált környezet, mint fontos elem, mely a hangulat meghatározásában is jelentős faktor. Műfajilag intellektuális töltetű cyberpunk sci-fi, pszichológiai thrillerlemekkel és a felívelő fináléra nem kevés drámai töltettel. A film a sikeres és nívós európai alkotások körét bővíti, végig kiérezhető belőle a frissesség és az újszerűség, szerencsére nem fajult el túlerőltetett művészfilm irányba, hanem teljességgel szórakoztató, ámde fajsúlyos lett, ami szerintem a lehető legjobb kombináció ebben a tekintetben. Nem mellékesen elnyerte a legjobb vizuális effektusok Oscar-díját, független film létére tíz-tizenötször akkora büdzsével készült alkotások elől halászva el az elismerést. Mindösszesen 15 millió dollárból sikerült összehozni, ám mégsem kényszeresen minimalista. A relatíve kis költségvetés egyáltalán nem vált kárára, persze Scott Rudin producer általában nem szokta fércművekre pazarolni a pénzét. (Újabb bizonyíték, hogy a blockbuster költségvetés hiánya nem akadálya a komoly minőségnek). Jellemző, hogy Magyarországon a széleskörű mozis forgalmazásba anno egy ekkora film el sem jutott...

A szerteágazó nemzetiségű színészgárda kiválasztása egész remekül sikerült. A három főszerepben Alicia Vikander (Ava), Domhnall Gleeson (Caleb) és Oscar Isaac (Nathan) látható. Mindhárman tehetséges, fiatal koruk ellenére napjainkra máris jelentősen befutott sztárok. A színészi teljesítmény alapeleme a filmnek, mivel a karakterinterakciók igen finoman kidolgozottak, sőt ezen állt vagy bukott a koncepció. A feltehetőleg kifejezetten erős forgatókönyvi alapot sikerült is a vászonra álmodni kellően érzékletesen és részletesen. A fő témakör a mesterséges intelligencia (A.I.) köré épül, a gondolkodó gép mondhatni ősi toposza az írói és a filmes fantáziát már régebb óta folyamatosan megmozgatja. Asimov gondolatai a robotika vonatkozásában, vagy Philip K. Dick replikánstörténete közismert. Vagy gondoljunk például Steven Spielberg ezredfordulós filmjére, aztán a Terminátor-mozikra (Skynet öntudatra ébredése és az emberiség elpusztítására irányuló törekvése), de a Mátrix-trilógiában is alapvető vonulat volt a gépek uralma az emberek fölött. Ezekben a filmekben a teremtés és az aktussal összefüggő megistenülés víziója, vagy éppen az a törekvés, hogy a gép majdan meghaladja vagy valamilyen módon leigázza teremtőjét, szinte mindig felmerült. Nem véletlenül erre a gondolatmenetre utal a cím is a "Deus ex Machina" latin kifejezésből eredően ("Isten a gépből").

A történet szerint a szoftverfejlesztő Calebet kisorsolják a cég nyereményjátékában, melynek eredményeként egyhetes látogatást tehet a Blue Book keresőprogram megalkotójának külvilágtól teljesen elzárt rezidenciáján. A gyönyörű természeti környezetben található bunkerszerű építmény azonban sokkal inkább high-tech kutatási központ, mintsem extravagáns lakóépület. Caleb megérkezik, bebocsátást nyer, és hamarosan megismerkedik az excentrikus főnökével. Nathan közli vele, hogy amint aláírta a titoktartási egyezséget, hamarosan nagy áttörést jelentő események tanúja lehet. Ugyanis sikerült létrehoznia az emberi nyelvi, értelmi és érzelmi reakciók széles tárházát használó mesterséges intelligenciát, mely egy Ava nevű android formájában ölt testet. Caleb feladata Nathan felvezetője szerint az lesz, hogy véghezvigye a Turing-teszt egyik speciális variánsát, ami akkor sikeres, ha az ember azt realizálja a kapcsolatfelvétel és a kapott válaszreakciók alapján, hogy a kontakt során nem gépiesek a reakciók, hanem emberiek. Amit viszont nem közöl, hogy a valós célja sokkal inkább a teszt reverziója, azaz hogy Ava képes-e érzelmi és kötődési reakciókat generálni a meghívott férfidelikvensben. Az android ugyanis nem véletlenül rendelkezik szexussal, sőt kifejezetten nőies kisugárzása van. (Érdekességként jut eszembe, hogy Spike Jonze A nő című filmjében a hasonló interakció egyetlen közvetlen komponense kizárólag a hang volt, ezen keresztül jutott fontos szerep a nemiségnek, amely tehát az Ex Machina esetében is igen lényeges elem). Ahogy halad előre a tesztsorozat, Caleb egyre kevésbé lehet azzal tisztában, hogy Ava empatikusnak, ám néhol kontrollálónak tűnő reakciói mennyire színleltek vagy manipulatívak, a teszt alanya talán már rég nem maga az android. A meglehetősen furcsa viselkedésű, az alkohollal hadilábon álló, ám intellektuálisan penge Nathan mindeközben figyeli a két fél közt zajló történéseket belső kamerarendszerén keresztül, azonban az események végkimenetelére sem ő, sem Caleb egyáltalán nincsen felkészülve...

A svéd színésznő játéka a leginkább figyelemreméltó, talán nem véletlenül ez a kedvence a saját filmjei közül. Arckifejezése időnként hideg, pislogásmentes merev tekintetet hordoz, ennek ellenére valahogy mégis mindvégig bizalmat ébresztő, simulékony, vonzó. Nem könnyű eldöntenünk, hogy cselekvése mennyiben intuitív vagy mennyiben manipulatív, de mindkettőt vegyesen érezzük és olykor egyidejűleg is, ami gyanakvás- és feszültségérzetet képes generálni a nézőben. Az androidkarakter által megjelenített, a narratíva fontos elemeként részleteiben is kidolgozott finom gesztusvilág és mozgásmintázat a hiteles viselkedés benyomását képes kelteni, az előzőekben említettek eredőjeként megnyilvánuló emocionális ambivalenciát remekül hinti el a történet a néző számára. A karakterkidolgozások azonban nem állnak meg egyedül Ava szintjén, ugyanis a két humán szereplő jellemrajzát is kellő alapossággal vázolja fel Alex Garland. Ez a tény már csak azért is érdekes, hiszen a film témájából következően azt várhatnánk, hogy az emberi viselkedésről már nem értekezik majd részleteiben. Azonban ennek épp az ellenkezőjét tapasztalhatjuk, azaz sokat megtudhatunk belőle fajunk természetéről és motivációiról is. Elegáns megoldás, hogy Caleb és Ava párbeszédeiben a férfi van kisebb térben, mintha ő szorulna inkább korlátok közé, vagyis azt érzékeljük, mintha Ava lenne a ragadozó és Caleb a "ketrecben" lévő préda.

A film a téma okán meglehetősen intellektuális töltetű, így több vonatkozásban is elgondolkodásra késztet. Az ember maga is programozott (ösztönös) viselkedésmintázatainak a rabja-e, vagy képes mindezektől független tényleges szabad akarattal rendelkezni? A mesterséges intelligenciához tartozhat-e felettes én, azaz elképzelhető-e, hogy ezáltal lelkiismeretet tulajdonítsunk neki? Lehetséges-e egyáltalán valós öntudattal rendelkező mesterséges intelligencia megalkotása, amely Frankenstein kreatúrájához hasonlatos módon, a fizikai térben akár le is győzheti teremtőjét? (A Frankenstein analógia elvben elég jól érezhető a filmben, legalábbis bennem többször is felötlött). Mivel a történet a nagyon közeli jövőben játszódik, ennélfogva teljesen átélhető a ma embere számára is, letagadhatatlanul megvan benne az a bizonyos Black Mirror utánérzés. Az Ex Machina képi atmoszférateremtése meglehetősen kreatív, a mintegy 800 vizuális effektus egytől egyig a posztprodukciós szakaszban került bele a filmbe. Nem használtak sehol sem green screen háttereket, és Ava robottestének elemei sem a motion capture technika segítségével készültek. A Rob Hardy operatőr által alkalmazott digitális kamerával felvett belső terekben a ledes megvilágításnak köszönhetően leginkább a tompán fémes színek illetve a vörös uralkodik, és a többnyire ablaktalan terek klausztrofób hatása alól nem tudja a néző kivonni magát. A ritkábban megjelenő külvilág természeti képei és annak zöldes, kékesfehér színvilága egyébként jelentősen ellenpontozza a belső design eleve nyugtalanítóbb hangulatát, a kontraszt leginkább a film zárójelenetében válik hangsúlyossá. A beltéri felvételek egy jó része a jelentős hírnévnek örvendő angol Pinewood Studios területén készült egy hónap alatt. A külvilággal azonban láthatólag szorosan kommunikáló (jobbára üvegfalú) belterek helyszíne viszont Norvégia, mégpedig a Juvet Landscape Hotel (Valldal-völgy, Alstad). A kültéri forgatás szintén Norvégiában zajlott extrém gyönyörű környezetben (elég a Gronfossen vízesésre gondolnunk), ez a forgatási szakasz pedig összesen fél hónapot ölelt föl.

Kiemelt kép: wallpapervortex

További képek: themoviedb, entertainment weekly

A film Mafab weboldala