A rehabilitált X-Men - DOOM PATROL (2019) sorozatkritika

Házimozi ajánló | 2019-05-29 | Faragó Tamás

A DC legbizarrabb szuperhőseinek gyűjtőhelyét, a Doom Patrolt Arnold Drake, Bob Haney és Bruno Premiani találták ki 1963-ban. Az első magazin a csapat főszereplésével júniusban debütált. Az őrjárat tagjait a társadalom kivetette és egy tolószékes zseni irányításával (aki a saját birtokából csinált bázist) szuperhőscsapat lett belőlük. Ismerős sztori nem? Igen a Stan Lee és Jack Kirby még azon év szeptemberében kijöttek az X-mennel. Persze a két csapat közös története nem csak itt kapcsolódik össze, hiszen az ígéretes koncepció ellenére egyik képregény alkotói sem tudtak mit kihozni az alapanyagból és éveket kellett várni, míg két tehetségesebb angol kölyök fel nem támasztotta az csapatokat. Az X-men esetében ez Chris Clermont volt 1975-ben, a Doom Patrolt pedig Grant Morrison vette szárnyai alá 1989-ben. Itt pedig el is válunk a Marveltől, hiszen Clermont koncepciója a változatosság és a dráma ötvözése volt, a minél egyedibb karakterek megalkotása, fejlesztése és egymással szembeállítása, Morrison viszont itt nem állt meg, sőt…

Az angol fenegyerek elgondolkodott, mi szükség van egy kitaszítottakból álló szuperhőscsapatra az Igazság ligája vagy a Tini Titánok mellett és arra jutott, hogy olyan dolgokban kell részt venniük, ami a „nagy” szuperhősöknek rangon aluli, vagy már annyira bizarr, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Így tűnhettek fel olyan figurák a Doom Patrol lapjain, mint Red Jack a sorozatgyilkos isten vagy az Alvajáró aki csak alvás közben tudja használni a képességeit, ezért mindig Barry Manilow-t hallgat csata előtt. Morrison ontotta magából a örültebbnél őrültebb ötleteket (ami nem meglepő, mivel elég sok tudatmódosítót szedett akkoriban), ennek ellenére nagyon ügyesen lavírozott a vígjáték, a dráma és a horror nagyon szűk mezsgyéjén. Habár sok tehetséges író nyúlt azóta a csapat történetéhez, azt a profán zsenialitást ami Morrison sajátja volt, senki sem tudta megismételni. Ezért is ért meglepetésként, mikor bejelentették, hogy elindul a Doom Patrol élőszereplős sorozat, méghozzá az Jeremy Carver, a Supernatural vezető írójától. Szóval előre temettem a dolgot, de mint kiderült nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A Doom Patrol első része az egyik legjobb felvezető epizód, amit valaha láttam. Nagyon sok időt hagy a nézőnek megismerni a szereplőket, azt hogy kik ők, mit keresnek itt és mi vezetett idáig az életükben. A sok információ ellenére mégis marad annyi rejtélyt, amivel lehet dolgozni a jövőbeni epizódokban.

Elsőnek akit láthatunk az Eric Morden, akit Alan Tudyk játszik (Firefly, Zsivány egyes) ő lesz a csapat legendás antagonistája, Mr. Nobody. Már itt húz egy érdekes csavart a sorozat, hiszen egyben ő a széria narrátora is, aki igazán metaszintre viszi a sztorit, mivel Deadpoolhoz hasonlóan tisztában van vele, hogy kitalált szereplő és ezzel nagyon sokat humorizál is, de jóval intelligensebben és nem annyira direkt módon, mint az őrült zsoldos.

Megismerhetjük Robotmant, aki valaha sikeres autóversenyző volt, de egy baleset után csak az agya maradt épen és kapott egy robot testet. Őt Brendan Fraser alakítja (persze csak a hangjával, a jelmezben Riley Shanahan van) és azt kell mondjam, ez A Múmia óta Fraser legjobb szerepe. Cliff a szomorú története ellenére csapat lelke és az egyik legfőbb humorforrása is a sorozatnak. Igazi apa-lány viszony alakul ki közte és Őrült Jane közt, ami tele van elfojtással és látványos veszekedésekkel. Jane-nek ugyanis 64 személyisége van és mindegyiknek vannak saját szuperképességei. Egy igazán érdekes történetű karakter akit Diane Guerrero (Orange is the New Black) játszik. Neki van a legnehezebb dolga és tényleg mindent kihoz belőle, de néha megbicsaklik és nem könnyű neki elhinni, hogy az épp aktuális személyiség különböző az előzőtől, sajnos nem lehet mindenki James McAvoy.

Az Elasti-Girlt játszó April Bowlbyvel (Két pasi - meg egy kicsi) már más a helyzet. Ő nagyon kellemes meglepetés. Fantasztikusan játssza a lecsúszott filmsztárt, aki sötét titkokat rejteget és ha kibillen a lelki egyensúlyából szó szerint szétfolyik. A jelenléte, a méltóságteljes kisugárzása olyan, mint aki tényleg egy az 50-es években készült filmből lépett volna ki.   

Negavite-Mant játszó Matt Bomer (Magic Mike) hasonló helyzetben van mint Fraser, ritkán látjuk az arcát, mégis a múmia szerű kinézete ellenére meglepően hiteles ez az önutálattal teli karakter, akinek még egy idegen lénnyel is meg kell osztoznia a testén. Az egész évad folyamán ő kapja a legerősebb drámai jeleneteket.

A második résztől csatlakozik a csapathoz Cyborg akit már ismerhetünk a félresikerült Az Igazság Ligája című filmből, őt Joivan Wade (A Megtisztulás éjszakája: A sziget) alakítja. Először úgy éreztem, nagyon kilóg a szériából, hiszen ő egy klasszikus szuperhős, jóval ismertebb karakter, aztán ahogy haladt előre a történet rájöttem mennyire ideillik. Ő is egy megtört eltorzult figura, aki nem néz szembe a démonaival, helyette inkább a hősködésre koncentrál és az évad folyamán fokozatosan repedezik szét az a burok, amit felépített maga köré. Ami nagyon fontos nem néz ki annyira gagyin, mint a filmben.

A sorozat másik nagy húzóneve a Főnököt játszó Timothy Dalton, aki múltjához híven az egyik legjobb alakítást hozza. Karaktere egy igazi apafigura, akiben mégis ott bujkál valami nagyon félelmetes és sötét, mégis ahogy derülnek ki a titkok róla is együtt lepődünk meg a főszereplőkkel.  

A sorozat nagy erőssége a szereplőgárda és az izgalmas karakterek, de emellett Morrison szürreális világának megidézése is elképesztően sikerült a készítőknek. Van egy fő szál, amit követ a széria, de emellett kapunk pár igazán elborult történetet, amiben teljesen természetesek az őrült náci tudósok, az élő utcák, patkányból lett szupergonoszok vagy az olyan szuperhősök, akik csak a bicepszük mutogatásával képesek orgazmust okozni több száz embernek. Ezek az elképesztő figurák és az őket körülvevő szürreális metavilág teljesen természetesen illeszkedik a sorozat dramaturgiájába, ilyen bravúrra utoljára David Lynch volt képes Twin Peaks-szel. A Doom Patrol részről-részre tud meglepetést okozni, ami a mai filmes és sorozatos világban, legfőképp szuperhős tematikában, igazán nagy szó. A teljes őrület mellett viszont nem feledkezik meg a karaktereiről, akármilyen elképesztő esemény történjen, az mindig a háttérbe szorul, és inkább a szereplőkről tudunk meg egyre több információt, ezáltal lesznek egyre szerethetőbbek és szánni valóbbak. Emiatt akciójelenet nagyon kevés van a sorozatban, legfőképp embereket (vagy egyebeket) láthatunk, ahogy beszélgetnek és kiabálnak egymással, hol viccesen, hol szívszorítóan.  

Egy kis negatívum mellett nem mehetünk el. A CGI igazán csúnya, szerencsére keveset használják és elég okosan. Akad pár gyengébb rész az évadban, persze ezek csak a többi epizódhoz képest viszonyítva. A vége felé érezni egy enyhe kifulladást az alkotók részéről, talán sok a 15 rész úgy, hogy a történet csak egyhelyben topog.

A Doom Patrol a legjobb dolog, amit a Szuperhős őrületnek köszönhetünk. Ügyesen játszik a klisékkel, kicsavarja a jól megszokott sablonokat úgy, hogy újdonságokat is tesz melléjük. Aki szereti a szuperhősöket annak kötelező, de annak is ajánlom, akinek elege van a Marvel és DC féle dömpingből, és szívesen nézné, hogy ezeket intelligensen kifigurázzák. A sorozat június 6-án debütál Magyarországon az HBO GO-n.  

A sorozat Mafab oldalát ide kattintva találjátok meg.

Képek forrása: IMDB