Sorozatajánló – BREAKING BAD (2008-2013) kritika

Házimozi ajánló | 2019-06-01 | Szombati Zoli

A széleskörű kritikai- és közönségsiker nyomán joggal kultstátuszba emelkedett sorozatok egyik nagy etalonja a Breaking Bad, melyről valóban csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni. Számomra a 2000-es évek legnagyobb mozgóképes élménye volt (a múltidő persze nem indokolt, mert évente kötelezően újranézem), pedig - a filmekhez képest - nem vagyok különösebben nagy sorozatfogyasztó, a Breaking Bad is baráti ajánlásra került először a látókörömbe pár éve. Mivel egy befejezett szériáról van szó, így az a kényelmes állapot áll fenn, hogy teljes terjedelmében lehet górcső alá venni. Elsődlegesen érdemes néhány szót szólni a jelenleg zajló trendeket illetően, melyek során a komplexitásuk révén kiemelkedni képes sorozatok kezdik elfoglalni méltó helyüket az audiovizuális iparágban. Régebben a sorozat többnyire a trash fogalmával volt egyenlő, és a mozifilm hegemóniája volt jellemző a releváns tartalom hordozójaként, mára viszont a sorozat mondhatni új formátumként hódít, mégpedig annak minden előnyével (pontosabb karakterkidolgozási lehetőségek, a cselekményszálak kibontásának sokkal nagyobb szabadsága, stb.) Bár én nem szívlelem különösebben az összevetést, mert a különböző keretrendszer miatt alapvetően eltérő pályán játszik a kettő, viszont mindegyik működőképes abban az esetben, ha kellőképpen igényes a létrehozó folyamat. Sajnálatos módon a mozifilm minősége a szemünk előtt devalválódik manapság, már ami az összképet illeti. A dollárhajhászás mindenek felett, és ezzel párhuzamosan a nettó tömegigény kiszolgálása lett a legfőbb szempont, így jelentős részben mélység nélküli habkönnyű matinémozik születnek látványfilm cimkével, melyek többnyire nem ütik meg azt a mércét, melyhez a mozifilm formátuma nem is oly rég még hozzászoktatott bennünket. (Mindezeken túl már nem azt a fajta közösségi élményt jelenti a moziba járás sem a posztmodernben, mint amit régebben jelentett, de ez egy korszakfüggő szociokulturális kérdés). Az igényes tartalmi közlést mindenesetre a szemünk előtt veszik át a sorozatok...

A 2008-2013 közt elkészült Breaking Bad ideális mértékű terjedelemmel rendelkezik: az AMC csatorna gyártásában 5 évadon át jelentkező 62 epizódja révén az alkotóknak alkalmuk nyílt egy addig még szinte soha nem látott részletességű karakterváltozási ívet, és mesterien komplex cselekményszövedéket bemutatni (a legfőbb erénye az előbbi). Az alkotógárda elsőszámú képviselője az X-akták révén már korábban ismertségre szert tevő Vince Gilligan, aki a Breaking Bad kreátoraként mára valóságos fogalommá vált a sorozatok világában. Gilligan tényleg elképesztő zsenialitásról tett tanúbizonyságot, hiszen íróként, producerként, és öt epizód rendezőjeként vett részt a széria elkészültében, és mindvégig a kiemelkedő, kreatív minőségre törekedett, sikerrel. Szintén rajta állt vagy bukott az a körülmény is, hogy milyen távlatokra fusson ki a sorozat, és nagy szerencsénkre ezen a téren sem követett el baklövést: az AMC nyomása ellenére sem engedte a szériát rétestésztaként túlnyújtani. Ezáltal sikerült épp az ideális terjedelmi keretet eltalálnia, vagyis a Breaking Bad egy (több szempontból is) folyamatosan felfelé ívelő cselekményszál katartikus csúcspontján kerülthetett lezárásra, mely meggyőződésem szerint a sikerességének egyik fontos sarokköve. A sorozat másik nagy aduásza a főszerepet mindvégig lehengerlően játszó Bryan Cranston személye, akit Gilligan már az említett X-akták óta jól ismert. Miután mindenki nagy szerencséjére John Cusack és Matthew Broderick is visszadobta a szerepet, nos akkor került Cranston a képbe, aki bár elsősorban komikus szerepeket vállalt a múltban, mégis nagy magabiztossággal mondott igent a felkérésre, hiszen rögtön észrevette a Walter White karakterváltozásában rejlő hatalmas potenciált. Alakítása végül még Anthony Hopkinst is lenyűgözte, sőt a legendás színész azt írta egy (később az internetre is kiszivárgó) magánlevél keretében Cranstonnak, hogy ő még ekkora színészi alakítást soha nem látott (érdemes rákeresni az írásra, a Vanity Fair lehozta többek között).

A casting többi része is egyértelműen telitalálat lett annak ellenére, hogy Vince Gilligan tudatosan nem választott ismertebb neveket vagy sztárokat, zömében ezek a színészek azonban igen jelentős szakmai tapasztalattal rendelkeztek. Egy ennyire karakterközpontú sorozatnál érdemes kitérni az összes főszereplőre. A főhős Walter White, aki egyszerű középiskolai kémiatanárból "transzformálódik" fokozatosan nagy formátumú bűnözővé. Közvetlen családtagjai: Skyler, a feleség (Anna Gunn) és a Little-kórral született fia Walter White, Jr. (RJ Mitte), a későbbiekben pedig még egy kislánya is születik. A sógorkoma Hank Schrader (Dean Norris) elszánt, bulldog típusú DEA-ügynök, az ő neje, azaz Skyler testvére Marie (Betsy Brandt). A sorozat egyik legfontosabb karaktere Walt egykori tanítványa, a junkie életmódot folytató Jesse Pinkman (Aaron Paul), kettejük elsősorban hullámvölgyekkel tarkított sajátos "munkakapcsolati" viszonyulása végigvonul a történet teljes hosszán, és a széria legérdekesebb szegmensét képezi. Aaron Paul fel tudott nőni Cranston nagyságához, így ő is emlékezetes alakítást nyújthatott. A simlis zugügyvéd Saul Goodman szerepében Bob Odenkirk tűnt fel, ez a karakter sokak nagy kedvence, közéjük tartozom magam is. A sorozat leglényegesebb antagonisztikus, és szintén összetett karaktere a szenvtelen, hidegvérű Gus Fring (Giancarlo Esposito), aki a Los Pollos Hermanos gyorsétteremlánc fedőszervezete mögül a délnyugat metamfetamin drogbirodalmát vezeti. Az ő "jobbkeze", azaz biztonsági tanácsadója és bérgyilkosa Mike Ehrmantraut (Jonathan Banks). Cranston mellett a legtapasztaltabbnak Norris, Esposito és Banks számított, mindannyian mozifilmes múlttal is rendelkeztek. Dean Norris sok esetben alakított zsaru vagy kommandós karakterszerepeket a múltban, a legnagyobb film, amelyben feltűnt a Terminátor 2. - Az ítélet napja volt. Giancarlo Esposito Spike Lee korai nagy filmjeiben szerepelt, míg Jonathan Banks a '80-as évek buddy cop mozijaiban tűnt fel több alkalommal.

A két esztendőt felölelő történet felvezetése: az Albuquerque-ben élő Walter White középiskolai kémiatanár kivételes kvalitású kémikus, mégsem tudta többre vinni egy alsó középpolgári létnél. Még mellékállást is kell vállalnia a megélhetéshez egy autómosóban, így "kellően" frusztrált személyiség. Walt amúgy is szürke élete egyik napról a másikra romba dől: épp az 50. születésnapján derül ki, hogy III. stádiumú tüdőrákban szenved, így vélhetően már nem sok ideje maradt hátra. Családcentrikus ember lévén a jövőjüket biztosítani szeretné, hiszen a méregdrága onkológiai kezelések során rájön arra a keserű tényre, hogy ha nincs pénz, akkor bizony nincs lehetőség, sőt esély sem a mai világban. A felismerés kezdetben gúzsba köti, ám valahol mégis felszabadító erővel bír számára a tudat, ugyanis az az ember a legbátrabb, legeltökéltebb és legveszélyesebb is egyben, akinek nem marad többé veszítenivalója. Véletlenek összjátéka révén jut arra a felismerésre, hogy metamfetamin laboratóriumi előállításával lenne érdemes a még hátralévő idejében egy valag pénzt besöpörnie, a profi szintű metamfetamin főzés számára nem jelenthet különösebb kihívást. Egykori tanítványát veszi rá kettejük kényszerű szövetségére, Jesse Pinkman azonban nem éppen a legideálisabb munkatárs, hiszen megbízhatatlan, és többnyire kontrollvesztett drogfüggő. Új-Mexikó félreeső sivatagos vidékén egy lepusztult lakóautóban vágnak bele a nagy közös kalandba...

A sorozat óriási erénye a karakterkidolgozásokban rejlik. Vince Gilligan ezt a megközelítést tartotta legfontosabbnak, és a későbbiekben a cselekményszálak kibontásához illetve elmélyítéséhez is ez az alapvetés szolgált minden esetben kiindulópontként. Most kell megemlítenem, hogy ezt a sorozatot szinkronosan nézni szerintem bűncselekménynek számít, kizárólag az eredeti angollal javasolt! Walter White az egyik legizgalmasabb karakter, akivel valaha a nézők találkozhattak, hiszen a személyisége olyan metamorfózison megy keresztül, amely egyszerre meghökkentő, és egyszerre determinisztikus is. Walt ugyanis nem puszta véletlenszerűségből jut el a kispolgári létből a bűnözői hierarchia legtetejére, és válik irányító, karizmatikus jellemmé, a sorsára és végzetére egyaránt mintha eleve predesztinálva lett volna bizonyos idő elteltével. Gilligan és a társforgatókönyvírók igen aprólékosan, és nagyon következetesen építették fel a karaktert, melyet Bryan Cranston rendkívül hitelesen és realisztikusan személyesített meg, méghozzá olyan szintű zsenialitással, melyet valószínűleg nem lehet tanítani. Cranston fergeteges játéka Walter White felejthetetlen karakterét az egyik legösszetettebb jellemmé emeli a mozgókép történetében. Általános vélekedés, hogy esendő hétköznapi figurából erkölcsileg aggályos antihőssé fordul a karakter (a sorozat címe is erre való utalás), ám bevallom, én sosem éreztem őt pusztán a konvencionális társadalmi normákkal fokozatosan szembehelyezkedő antihősnek. Ugyanis tettenérhetően vannak jelen bizonyos - mindvégig meglévő - morális alapok (Walt nem válik pszichopatává sosem), bár kétségtelenül egybemosódva jelennek meg a törvényszerűen felszínre bukkanó antipatikusabb személyiségjegyekkel, és kemény bűnözői attitűddel. A karakter az idő előrehaladtával egyre inkább megnyilvánuló ambivalens megítélhetősége egyébként igen jelentős élményfaktor. Mint ahogyan a főbb szereplők közötti interakciók kibontása, és ezen (többnyire motivációs) kölcsönhatások egymásra ható dinamizmusa is, hiszen Gilligan rendszeresen használja fel például a meglepetés erejét a cselekményvezetésben, mely a katarzis egyik fő forrásaként is szerepel csakúgy, mint a rendkívül igényesen kimunkált dialógusok.

Tartalmi vonatkozásban a felemelkedés- és bukástörténetet egyszerre prezentáló sorozat számos mozgóképes műfajt illetve zsánert ötvöz, így képezve meg a cselekmény szövedékének tökéletes egységét. A drámai komponens feltétlenül a legerősebb, mely már-már az epikus görög tragédiákra hajaz, azonban brilliánsan elhelyezett black-comedy elemeket is találunk bőséggel. A humor forrása az adott karakterekből táplálkozik szinte kizárólag: Walt szerencsétlenkedései, Jesse beszólásai, Hank faviccei, stb. A humoros elemek nagyon jól elhelyezettek a történetben, a balansz tökéletes. A Breaking Bad egyszerre gengszterfilm, családtörténeti (szocio)dráma, és a junkie szubkultúrát tabuktól mentesen feltáró kriminalisztikai thriller. Vince Gilligan egészen remek érzékkel volt képes egységet teremtő szintézissel összekovácsolni a történetfolyam mozaikjait, és az sem mellékes, hogy az (egyébként igen részletesen kidolgozott) cselekménynek milyen pompás történeti íve van, nem csupán évadonként, hanem a széria teljes egészét tekintve is. A finálé utolsó három-négy epizódjának kataklizmaszerű tempóválasztása és feszültségteremtése olyan lebilincselő, ami már önmagában felejthetetlenné teszi a sorozatot. Ha már az epizódok szóba kerültek: érdekes tény, hogy a Star Wars franchise rendezői székéig eljutó Rian Johnson rendezte a valószínűsíthetően legjobb részt (S05E14, Ozymandias). Személyes  kedvencem azonban Gilligan mellett egyértelműen Michelle MacLaren volt a direktorok vonatkozásában. Nagyon jól sikerült epizódok kerültek ki a kanadai rendezőnő kezei közül, nem meglepő módon már számos nagy sorozatban tette le a névjegyét. Az alkotói gárda fontos gerincét képezte a sorozat zömét fényképező Michael Slovis, aki szinte minden epizódban biztosított számunkra valamilyen stílusos vizuális élményt. A Breaking Bad kiemelkedően fontos élvezeti faktora a helyszín által biztosított vegyes latino-angolszász autentikus társadalmi közeg. Eredetileg a kaliforniai Riverside lett volna a helyszín, de financiális megfontolások miatt végül megváltoztatták az alkotók. Új-Mexikó gyakorlatilag mint egy külön karakter jelenhetett meg a történetben, nagyon fontos, amolyan "neo-western" hangulati elem. Valóban Albuquerque és közvetlen vonzáskörzetében zajlott a forgatás, úgy nagyjából 150 külső lokációról van pontos tudomásom, a beltéri jelenetek zömét pedig a helyi stúdióban forgatták le (ABQ Studios). Nem véletlenül lendült fel turisztikai szempontból is érzékelhető módon a város, az emblematikus helyszínek jó része ma is létezik, sőt láthatólag vigyáznak arra, hogy lehetőleg meg is maradjanak. (A White-família lakóhelyéül szolgáló ház tulajdonosai azonban kifejezetten ellenségesek a látogatókkal, viszont az is igaz, hogy többen nem respektálták kellően azt, hogy privát terület. Aki fotózni akar, annak korahajnalban érdemes mennie).

A Breaking Bad nagyon komoly sikere és elismertsége kétségtelenül jogos, gyenge pontja nincsen, sőt közepes sem. Olyan súlyú jelenetek egész sora jellemzi, melyek kitörölhetetlenül égnek be a sorozatrajongók agyába. Nem véletlenül sikerült (többek között) tizenhat Emmy, és két Golden Globe-díjat besöpörnie. Bár a széria befejeződött, de bizonyos értelemben mégis tovább él. Immár négy évadnál tart az a spin-off történet Better Call Saul címmel, amely Jimmy McGill alias Saul Goodman történetét veszi nagyító alá (jó sorozat, és hasonlóképpen Vince Gilligan a kreátora). Jelenleg dolgoznak egy Breaking Bad TV-film elkészítésén is, mely Jesse Pinkman utóéletét helyezné a fókuszba. Sokak szerint a Breaking Bad a létező legjobb sorozat. Simán megeshet, nem tudnék ezzel a megállapítással vitatkozni. Amiben viszont biztos vagyok: elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha láthatnék még egy ilyen nívójú sorozatot életemben. 

Képek:themoviedb

A sorozat Mafab oldala