Kosztümökbe szőtt románc – BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET (2005) kritika

Házimozi ajánló | 2019-06-06 | Szabó Dárió

Azzal nincs baj, ha egy adaptálás során az alkotók elrugaszkodnak a könyv erényeitől (sőt ez szükséges is), de azzal már elég sok gond akad, ha ezt funkciótlanul teszik (és nem is mutatnak fel újabb, az alapműből kisajtolható erényeket). Joe Wright (a rendező) és Deborah Moggach (a forgatókönyvíró) együttműködésére sajnos jól illeszkedik az előző mondat. Talán épp a 21. század eleji trendbe vetett bizalmuk okozta büszkeségüket, amiből végül balítéletük is származik… Egy szerelmi történet, ami papírmasé karakterek miatt nem jut jelentésrétegekhez – nem ad semmit. A rosszindulat nem burjánzik, megjegyzem, ezzel együtt egy másik generáció számára népszerűsítette az eredetül szolgáló regényt, szóval annyira nem nagy bűn a film létrejötte, kulturális cselekvésként még így is értelmezhető – erre szüksége van minden klasszikusnak időről időre. A romantikus és parodikus felfogás elegáns alkalmazása szerethetővé tudja tenni a filmet, de sajnos ennél többre nem képes.

Austen karakterei (és ez a legtöbb 19. századi regényre igaz is) mindig jól kidolgozott figurák, húsvér jellemek egyéni, kiforrott hanggal, az olvasóban nyomot hagyó modorral, és ez nem csak a főbb szereplőkre igaz, az összesre. Ebben a filmben sajnos annyira sikerült kiüresíteni az írónő regényét, hogy szinte olyan, mintha csak egy unott szerelmi történetet kapnánk, ami nem is emberekről, inkább csak kosztümökről szólna… Sajnos ezt a problémát a színészi alakítások is csak mélyítik. Keira Knightley szép, mi több stílusa már önmagában telitalálat, még atmoszférikus elemként is megállja a helyét az a látvány, amit korabeli göncökben nyújt, játéka viszont hullámzó, merengő momentumai inkább unalomba hajlanak – ezt pedig csak elmélyíti, hogy a vágások gyorsan jönnek, nem adnak kifutást egyik szereplő révedezésének sem, így nézőként is kapkodásként hat az érzelmi váz szerkesztettsége. Matthew MacFadyen pedig egyszerűen csak rossz választás: nem elég karakteres jelenség Keira mellé. 

Austen könyve nem fogalmaz meg ódát a házassággal kapcsolatban, felmerülnek annak előnyei és hátrányai is. Az alkotók által vászonra vitt történet ebbe a kettősségbe jól helyezkedik bele: sztorijában romantikus marad, az érzelmek terébe csöppenünk, szellemiségében viszont inkább realista, könyörtelenül rámutat arra, milyen mechanizmusok vezérlik az ember érzelmi motivációit, ezúton a párválasztás kimenetelét is – e két ellentétes stílus közti „üres térben” a paródia képez hidat. Épp emiatt válik fájó hiányérzetté a karakterek üressége, inkább arra alkalmasak, hogy kísérjük őket, nem arra, hogy beléjük helyezkedjünk, együttérzést is alig-alig váltanak ki; mi több a helyszínek sem töltik fel így extrajelentéssel a jellemeket – nincs mit feltöltsenek. Gondolok itt pl. arra, hogy a vidéki közegnek sem szimbolikája, sem metaforikája, sem jellemalakító szerepe súlyozottan.

Wright történetkezelését nevezhetjük letisztultnak, és akkor a szőnyeg alá söpörhetjük a problémákat (egy ilyen felfogásban a jellemhiányok sem túl zavarók), de ebben a logikában sem megbocsájtható, hogy a film mindvégig nehezen dönti el, mit akar képviselni, mintha túl sokat bíznának a nézőre azzal, hogy az önreflexiót takaréklángra veszik – Elizabeth hallgatása nem tart ki a játékidő egészén, egy idő után a feszültség érdektelenségbe hajlik át. Épp egy olyan fordulópont hiányzik a történetkezelésből, ami megváltoztatja a karakterattitűdöt, ami kizökkenti a nézőt már-már (kistúlzással) tetszhalott állapotából.

Az adaptálás talán a legnehezebb alkotói eljárás, pláne, ha régi klasszikusról beszélünk. Ilyenkor ugyanis egyszerre kell újra népszerűsíteni az adott művet, és egyszerre kell kielégíteni a kortárs befogadási stratégiákat – a kettőt együtt nehéz úgy kivitelezni, hogy ne tűnjön gagyinak, pláne abban az esetben, ha a műre már több sikeres feldolgozás épült. Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét már épp elé sokszor vitték vászonra ahhoz, hogy a voltaképpeni egyetlen járható út újra-adaptáláskor ne a másoláson alapuljon, hanem az elrugaszkodáson, a különbözőségeken, a bátor kísérletező szellemen, ami esztétikát is képvisel. Én magam szívesen megtekintenék a jövőben egy olyan merész próbálkozást a filmvásznon is, mint amelyet kishazánkban a Centrál Színház produkált – egy pusztán kétszereplős kamarát, ahol a környezet fokoz és a motivációk elemző igényekkel írt párbeszédekkel jutnak felszínre.

Kiemelt és további képek: IMDb

A film Mafab oldala