Függőkről, függőknek – EUFÓRIA (2019) pilotkritika

Házimozi ajánló | 2019-06-23 | Ben Palmer

Napjainkban, mikor a jelenkori generáció fiataljainak körében már igencsak átíródtak a tolerancia határai, mikor a gátlások alkotta gátakat teljesen elmosta az empátia hiányának sodró áradata, és mikor az értékrendek rendszere már legkevésbé se az értékekről szól, akkor kell meghallanunk az a tudatalatti segélykiáltást, mely a mai világ kamaszainak tömegében elvesző áldozatoktól szól: „Segítsetek!”

Gondolkoztatok már azon, hogy mennyire nincs egy őszinte sorozat, ami a mai fiatalokat szólítja meg célközönségéül? Hogy mennyire hiányzik a legtöbb tizenévesnek napjainkban, hogy végre felnyissák a szemüket? Hogy milyen rossz irányba is tart ez a generáció öblös léptekkel? Tudom mit gondolsz, DE NEM, ez nem a szokásos prédikáció, ugyanis mióta az internet teret hódított magának, és a média neveli a gyerekek zömét, a szexuális felvilágosítás pedig hamarabb bekövetkezik egy tini életében, mint korábban bármikor, akkor azt nem lehet csupán elintézni azzal a klisé mondattal, hogy: „változnak az idők”. Nem is szabad, és erre nagyon jól ráérzett Sam Levinson is, aki a korábbi Gyilkos nemzedék című egész estés filmjével már elég kendőzetlenül beleásta magát ebbe a témába, hogy aztán, az egyébként világhírű rapper, Drake produceri felügyelete alatt tető alá hozzon az HBO számára egy 8 részes mini-szériát, ahol végre szabad kezet kapott ahhoz, hogy lecsupaszítva bemutassa ennek a nemzedéknek a legsötétebb oldalát, egyben felemelkedését is. Ezzel a céllal jött létra az Eufória című tini-dráma, melynek most nyitó darabját vesszük górcső alá, hogy bemutassuk, milyen irányt is tervez képviselni ez a sorozat a további részeiben.

Rue (Zendaya) számára már a születés sem volt egyszerű, hiszen világrajövetele idején komplikációk léptek fel, ráadásul a World Trade Center megtámadása utáni harmadik napon született, ami miatt szüleinek figyelme inkább irányult az amerikai nemzet egyik legnagyobb tragédiájára, mintsem arra, hogy hivatalosan is életet adtak egy kicsiny lénynek és felnőtté váltak. A későbbiekben sem lesz jobb azonban a helyzet, hiszen kiderül, hogy Rue kényszerbeteg és az életet is egy átlagos kamasznál nehezebben éli meg, így végül a drogok világába menekül, mely helyzet odáig fajul, hogy elvonóig jut főhősünk. A sztori másik főszálát Jules (Hunter Schafer) képzi, akinek látszólag komoly problémái akadnak a beilleszkedéssel magának való stílusa, testkép zavara, valamint elég összetett szexuális devianciája miatt. Őket kapjuk meg főszereplőnek, illetve barátságuk kialakulásnak első momentumait, miközben pár kisebb mellékszálon megismerkedünk a többi rétegelt karakterrel, illetve a sorozat irányvonalának megszellőztetésével.

Azt már most garantálom mindenkinek, hogy az HBO ezúttal sem érte be a gagyival és az első rész alapján nagyon úgy tűnik, hogy egy olyan szériát pakoltak össze a nagyérdeműnek, ami elég alaposan ki fogja verni a biztosítékot a fiatal és idősebb korosztálynál egyaránt.

Hogy miért? A nyers és őszinte szembesítés miatt. Az idősebbek számára biztosan túlzóak lesznek a látottak, sokszor valóban a kelleténél öncélúbbak egyes jelenetek, de az kétségtelen, hogy szándékosan ilyen provokatív a hangnem, és megdöbbentő az a realitás, amellyel visszaadja a sorozat a mai fiatalok gátlástalan ámokfutását. A tinik viszont egyértelműen el fognak borzadni azon, amit a sorozat kínál nekik, hiszen valaki számára nagyon is önazonosak lesznek bizonyos jelenetek, ám olyan is lesz köztük, aki azért fog szörnyülködni, mert részéről eddig teljesen idegen volt ez a világ, és szeretné is, ha a továbbiakban is az maradna. Ám nem lehet csukott szemmel járni egy olyan generációban, melynek nevelését már a legkevésbé végzik a szülők.

Miközben egyeseket a televízió butit el a kereskedelmi csatornákon keresztül nap, mint nap beömlő megannyi szemétre való műsor által és hiteti el a mai fiatalokkal azt, hogy lehetnek sztárok, nincs más dolguk ehhez, mint hátrahagyni a társadalmi normákat és elengedni azt a bizonyos gyeplőt, addig másokat az internet érdemtelen rajongásnak örvendő megmondó emberek építenek le módszeresen, egy hamis világképet közvetítve számukra. Csodálkozunk, hogy annyi erőszakra van példa napjainkban, mikor a szexuális felvilágosítást a szülő helyett a számtalan pornóoldal végzi el a tinédzserek életében? Mikor az egykor még értéket jelentő szüzesség ma már egy lány számára a kirekesztéssel és a megvetéssel lett egyenlő? Mikor egy házilag készült óvatlan meztelen képpel, vagy egy suttyomban készített kompromittáló felvétellel életeket lehet tönkretenni, vagy akár azoknak véget vetni? Régen is éltünk meg olyan korszakokat fiatal éveinkben, amire nem szívesen emlékszünk vissza, nem vagyunk rájuk túl büszkék, és olyan emlékek is akadnak, aminek kifejezetten örülünk, hogy az idő elmosta őket, ám ma már erre nincs lehetőség. Ugyanis ami egyszer kikerül az internetre, az előbb-utóbb újra és újra visszakerül oda, a szégyen pedig, legyen bármilyen erős is a jellemünk, ha lassan is, de szép csendben egyszer ígyis-úgyis maga alá gyűr, mely alól kiverekednie magát az embernek szinte lehetetlen.

Nem hüledezni kell rajta, hogy a gimnáziumokban, vagy az egyetemeken hierarchiák alakultak ki, hisz korábban is voltak már népszerű emberek, illetve olyanok is, akik a háttérben meghúzódtak. Azonban mostanra élvezetté vált letaposni a gyengét, lepeckelni az ujjait, amivel a szakadék peremén kapaszkodva várakozik egy jobb élet reményében, és ahelyett, hogy adnánk magunkból egy darabot számukra, még közszemlére is tesszük azt, hogy micsoda élvezetet lelünk abban, ha a másikat nyilvánosan megalázhatjuk. Csodálkozunk, hogy egyre kevesebb lány vonzódik a saját korosztályához, mikor a nemi identitások közötti határok rohamos tempóban vékonyulnak el, és az erkölcsök a legtöbb fiatal fiú életében megmaradnak a pornó „normáinál”? Felháborodunk, hogy a legtöbb lány a gazdagság, a luxus után vágyakozik, mikor minden felület azt nyomatja számukra, hogy a lelki értékek ma már nem prioritások egy kapcsolatban, a felszín és a lájkok száma az, ami megmutatja mennyit érsz? Keserű egy világkép mi? Az lehet, de bármennyire is nehéz elfogadni, ez a kegyetlen igazság.

Az Eufória pedig kendőzetlenül bele is mar már az első részében mindegyik említett témába, hol jobban, hol kicsit esetlenebbül. Érződik még azért, hogy keresi a sorozat a saját útját, de nagyon ígéretes az első felvonás alapján, ahogy tabuk nélkül beszél nagyon is komoly tabukról, és nem fél megbotránkoztatni a nézőközönséget. Igaz, címéből adódóan a sztori gerincét a drogfüggőség adja, melybe szintén kegyetlen betekintést kapunk az állapotot megélő személyek szemszögéből, és az őket körülvevő család nézőpontjából is egyaránt. Itt aztán nincs finomkodás, ugyanúgy nézhetjük végig, hogy milyen horrorisztikus szintekig képes elbódítani egy fiatalt a megannyi ismeretlen eredetű szintetikus anyag, mint, ahogy azt, hogy is tesz tönkre egy családot a tehetetlenség béklyója. A képi világ és atmoszféra egyébként fantasztikus, ráadásul előbbiért hazánk fiát illeti dicséret, hisz a széria fényképesze személyében nem mást köszönthetünk, mint a tengerentúlon is jó hírnek örvendő Rév Marcellt. Ugyanis az operatőri munka itt szerves részét adja a sztorinak, mondhatni együtt él a történettel a látvány, melynek sokszori elforgatása, szín kavalkádja, vagy éppen pulzáló atmoszférája a főszereplőkhöz hasonló szintre tompítja el a gyanútlan nézőt, hogy együtt süllyedhessünk el, ebben a kényelmetlen, mégis a maga beteg módján felemelő világba.

Azért nem kell megijedni, Levinson munkája nem felejti el egy percig se, hogy voltaképpen egy tini-dráma, csak a szokványosnál kendőzetlenebb kinyilatkoztatási szándékkal, így hiába járunk sokszor igen mélyen a függőségek émelyítő pöcegödrében, mégiscsak megvan a maga humora ennek a sorozatnak is. Igaz, ezek nem hahotázós, vagy éppen önfeledt pillanatok, pont olyan keserűek és életszagúak, mint az egy ilyen környezetben elképzelhető. Továbbá stílusos zenéket mindenképpen kiemelném, na meg Zendayát, aki ezúttal igyekszik bizonyítani azt nekünk, hogy több, mint egy csinos pofi, nem is akárhogy.

Összegezvén. Az Eufória az a sorozat, amire már baromi régen szüksége volt, mind a jelenkori generációnak, mind pedig a felnőtt korosztálynak. Levinson és Drake közös projektje által ugyanis egy olyan széria született, amely felszeretné nyitni a szemeket és igyekszik kritikát megfogalmazni arról, mennyire is felborultak az értékrendek napjainkra. Megosztó lesz nyers őszintesége és túlzásai miatt ez a koncepció, ez kétségtelen, valamint néha meg-megborul a mérleg és fellép egy kis identitás zavar a sztori menetét illetően, de ha marad ez a színvonal és bátor hozzáállás a készítők részéről, akkor biztos vagyok benne, hogy a további részek se fognak csalódást okozni a nézők számára.

További érdekességekt a sorozatról a Mafab oldalán találtok!