A Mozi-hadművelet – BECSTELEN BRIGANTYK (2009) kritika

Házimozi ajánló | 2019-06-29 | Szombati Zoli

Az igazán jó filmek alapvetően megkövetelik a szakmailag tehetséges, és a valódi stílussal felvértezett rendező meglétét. Utóbbi legalább annyira fontos, hiszen stílustalan és intuíciók nélküli rendező még sosem készített igazán jó filmet. Quentin Tarantino természetesen az elit klubba tartozik ebben a tekintetben, sőt még az a szerencsés együttállás is megfigyelhető, hogy a forgatókönyveit maga írja (a Jackie Brown eredetije kivételével), nem egyszer évtizedes időtartamban dédelgetve őket, ráadásul láthatólag rajong azért, amit csinál. QT vitán felül az egyik legzseniálisabb forgatókönyvíró-rendező ezen a pályán, mellyel közel három évtizedes viszonylatban töretlennek mondható népszerűségre tett szert, nyilvánvalóan jogosan. Amint mozikba kerül egy filmje, az borítékolhatóan az adott év egyik legérdekefeszítőbb és legjobban várt eseménye lesz (lásd az idei Volt egyszer egy Hollywoodot, melyet sokan alig győzünk már kivárni). Tarantino további nagyon előnyös tulajdonsága, hogy a scriptjeit igen erősen karakterközpontúra írja (nem mintha a cselekményszálakat félvállról venné), így szinte minden esetben megingathatatlan elképzelése van abban a vonatkozásban, hogy egy adott szerepet melyik színész játsszon el. Nála nincs olyan, hogy elbaltázott casting, soha. Nem véletlenül ragaszkodik több esetben ugyanazokhoz a színészekhez és viszont, kooperációja például Samuel L. Jacksonnal egyenesen legendás, és persze jópáran vannak olyanok, akik karrierjük legnagyobb sikereit neki köszönhetik (ilyen Christoph Waltz, Uma Thurman, Robert Forster, Pam Grier). Színészválasztás terén időről-időre képes szokatlan húzásokra is, és hasonlóan Frank Darabonthoz, ő sem tesz különbséget fő- és mellékszerep között casting tekintetében, vagyis a karakterszerepekre is éppen ugyanolyan gondossággal választ. A fentiekből egységesen következően Tarantino munkáiban mindig igen feszes és színvonalas párbeszédekkel találkozhatunk, sőt még azt a luxust is meg szokta engedni magának, hogy (felettébb szórakoztató) töltelékdialógusokat írjon. Ahogy mondani szokás, a rendező egyvalamivel még mindig tartozik a mozirajongóknak, egy rossz filmmel...

A Becstelen brigantyk az összes fentebb megemlített méltatásnak egyöntetűen megfelel, számomra rögtön a Ponyvaregény és a Jackie Brown után következik a sorban a rendező eddigi életművét tekintve, vagyis igen nagy kedvencem. Furcsamód általánosságban azt tapasztaltam, mintha kissé megosztó volna. A választott narratíva, pontosabban annak stílusa lehet egyeseknek túlzó, vagy nehezebben akceptálható, pedig szerintem az egyik legnagyobb erőssége éppen ebben a különlegességében rejlik, hiszen a rendezőn kívül nem sokan mernének egy II. világháborús témához ilyen magabiztosan pimasz, és legalább annyira elegáns módon hozzányúlni. A meglehetősen sajátos vízió alapvetően finom parodisztikus - néhol kissé már groteszkbe hajló - elemekkel tűzdelt, de mégis teljesen komoly képpel előadott nyilvánvaló blöff ("történelemhamisítást" belelátni teljes félreértés), így szerintem eddig ez volt Tarantino egyik legstílusosabb rendezése. A szokatlannak ható tálalás ellenére mégis könnyedén befogadható, remek szórakozást nyújtó filmről beszélhetünk, amelyből a rendezőnél gyakran megfigyelhető omázsjelenetek sem hiányozhatnak. A szekvenciális felépítéssel öt fejezetre tagolt film párhuzamos történetmeséléssel kezd, aztán a rendező szokásához híven a végjátékra a narratív szálak összeérnek, és garantáltan nincs hiány ekkor meglepetésekben sem. A Becstelen brigantyk sztorija a franciaországi megszállás évében, tehát 1940-ben veszi kezdetét, és négy évvel később zárja Tarantino a történetet, nem is akárhogyan. Az első fejezetben megismerjük a náci Hans Landa ezredest, gúnynevén a zsidóvadászt, aki egy francia tehenészfalu házában, a LaPadite családnál tesz hívatlan látogatást. A második fejezet a brigantykat mutatja be, mégpedig Aldo Raine hadnagy, "az Apacs" vezetésével, amely alakulat spéci amerikai különítményként náci skalpokra hajt, a szó szoros értelmében. A harmadik fejezetre ugrunk négy évet a történetben, ekkor megismerjük a mozit, azaz a tervezett manőverrel kapcsolatos helyszínt, annak zsidó tulajdonosát, Shosanna Dreyfust, és néhány új karaktert. A negyedikben, mely a Kino-hadművelet alcímet viseli láthatjuk a náci vezérkar elleni merénylet viszontagságosnak bizonyuló előkészületeit, központi karakterként Bridget von Hammersmarkkal, aki a szövetségesekkel kollaboráló német színésznő. Az ötödik fejezet pedig természetesen a végkifejlet, ahol az eseményszálak végleges összefutása történik meg jópár bizarr meglepetéssel, és azzal az eseménysorral, mellyel Tarantino meghökkentő víziójában - stílszerűen a mozi segítségével - átírja a történelem lapjait... :)

Szokatlan húzás, hogy a film karaktereit Tarantino öt nyelven szólaltatja meg, így mindösszesen csak a játékidő harmadában beszélnek angolul (ezek a részek vannak leszinkronizálva, mely egyébként remekül sikerült, elsősorban Csankó Zoltánnak köszönhetően). Kulcsmomentum volt annak a színésznek a megtalálása, aki legalább három nyelven - német, angol, francia - beszél perfekt szinten. Nem is ment egykönnyen a casting ezen része, még Leonardo DiCaprio sem bizonyult alkalmasnak, Tarantino azonban jó szokásához híven a következő filmjébe már beválogatta a sztárt: a Django elszabadul legjobb alakítását három évvel később épp ő mutatta fel (Calvin Candie ültetvényes szerepében), egyben teljes eddigi karrierje legjobbját is véleményem szerint. Ahogy az már lenni szokott, a rendező végül ismét kiválasztotta a tökéletesen megfelelő színészt, hogy az végül Hans Landa, az SS-főtiszt bőrébe bújhasson. Az osztrák Christoph Waltz gyakorlatilag ismeretlennek számított a mozi világában, bár meglehetősen széleskörű hazai színházi és TV-s tapasztalattal rendelkezett, ráadásul gyakran alakított villain-karaktereket, és a lingvisztikai ismerete is stimmelt (a színész végül négy nyelven szólalt meg, ugyanis a szerep kedvéért valamennyire megtanult olaszul is). A film legnagyobb és legélvezetesebb alakítása egyértelműen Waltz-é, sőt Landa karaktere egyben a legjobb is. Tényleg bámulatosat nyújtott a bécsi születésű színész, láthatólag lubickolt a szerepben, nem véletlenül volt egyértelmű az Oscar-díja. A figura, melyet eljátszott, egy cinikus, mesterkélt modorossággal beszélő, fölényeskedő, ám önmaga karikatúrájává sosem váló, igazi rohadék. Még két alakítást kell kiemelnem: Brad Pitt (Aldo Raine) és Diane Kruger (Bridget von Hammersmark) zseniálisat játszanak, és a csinos színésznő jóvoltából a Tarantino-féle elmaradhatatlan lábfétis jelenet is kipipálásra kerülhetett. Pitt olyan könnyed magabiztossággal, és afféle Marlon Brando által ihletett arcberendezéssel tolja végig a filmet, hogy öröm nézni ezt a színvonalas alakítást, ráadásul karaktere a fanyar humor egyik lényeges letéteményese. A nyelvi sajátosságoknak megfelelően számos, néhol egészen neves német, francia és angol színész került be az alkotás kisebb-nagyobb karakterszerepeibe (például Daniel Brühl, Mélanie Laurent, Michael Fassbender), mindegyikük játéka kifogástalan volt.

A sok esetben szatirikus/fekete humor azonban ezúttal mintha kevésbé a karakterekből fakadna, sokkal inkább a szövegkönyv gondoskodik róla, a terjengős szócséplések szolgálnak hozzá leginkább biztosítékul, így a film nem áll messze a black comedy műfajától sem. Azt kell mondjam, hogy a dialógusok színvonalának tekintetében a Becstelen brigantyk az egyik legjobban megírt film, melyet valaha láthattunk. Tarantino közel egy évtizeden át csiszolgatta a scriptet, simán megérdemelte volna érte az Oscart! (Azonban a nyolc nominációból mindösszesen egyet sikerült díjra váltani, hiába, az Akadémiának van még hova fejlődnie). A film technikailag is kimagaslónak minősül. A vágás nagyszerűen sikerült, a 2,5 órás játékidő egy komplexebb Tarantino-mozi esetében simán belefér a keretekbe. Sally Menke (a rendező addigi állandó munkatársa és egyben jó barátja) a több mint három órányi nyerset vágta meg, ezúttal is tökéletes profizmussal. (Sajnálatos módon azonban erre többé nem nyílhatott lehetősége: a hírhedt 2010. szeptember végi, Los Angelest is érintő, közel 45 fokos hőhullám során hunyt el hirtelen a Griffith Parkban, halálát hősokk okozta). Figyelmesebb szemlélőknek biztosan feltűnt, mennyire kifinomult a kamerakezelés, Robert Richardson egészen remek beállításokat alkalmazott. Mindez nem meglepő, hiszen Richardson Hollywood egyik legjobb operatőre hosszú évtizedek óta, nem véletlenül volt Oliver Stone és Martin Scorsese állandó munkatársa, és jópár éve Tarantino sem tudja nélkülözni a szakértelmét. Az immár három Oscar-díjjal is rendelkező Richardson abba a szűkkörű szakmai elitbe tartozik, melynek például Roger Deakins, Janusz Kaminski, Conrad L. Hall, Emmanuel Lubezki is a tagja, és persze büszkén említhetem Zsigmond Vilmos nevét is. A film bizonyos (többnyire erőszakosabb) jelenetei kvalifikált maszkmesteri munkát igényeltek, Greg Nicotero talán leginkább a The Walking Dead sorozat kapcsán lehet ismerős, ezúttal is minőségi munkájával tűnt ki.

Mivel Tarantino filmográfiájában több szempontból is ez a legeurópaibb film, ezáltal a forgatási helyszínek is az öreg kontinensre estek, ami kivételesen szokatlan a rendező esetében. A legtöbb helyszín Németországban található, de akadt franciaországi is (például a kávézó, ahol Shosanna és Fredrick Zoller beszélgetnek, Párizsban található: Bistrot La Renaissance a neve). A németországi lokációk többnyire Berlinbe vagy annak környékére estek, például a Fort Hahneberg erőd (a brigantyk első akciója), a háttérstúdió pedig a neves potsdami Babelsberg Studios volt. Itt többek között a fő helyszínként szereplő mozi külső és belső felvételei készültek el (ebben a filmjében használta Tarantino messze a legtöbb stúdióhelyszínt, ugyanis alapvetően az "on location" forgatás híve). A nyitójelenet, amely kifejezetten érdekes még: a LaPadite család háza Drezdától délre, közvetlenül a cseh határ szomszédságában található, Sebnitz falucska közelében - pontosabban a helye, hiszen a forgatáshoz építették föl, díszletként.

A film Mafab oldala

Kiemelt kép: Factinate, további képek: TMBd