Küzdeni tudni kell – MIELŐTT MEGHALTAM (2013) kritika

Házimozi ajánló | 2019-07-13 | Szombati Zoli

A legújabb mozifilm-készítési trendek tudatában manapság minden veretesebb filmdrámát érdemes megbecsülnie a műfaj rajongóinak, főleg ha az olyan színvonalat képes megütni, mint a francia-kanadai rendező, Jean-Marc Vallée filmje. (A direktor eddigi legnagyobb dobása ez volt, egy ideje viszont átnyergelt a sorozatok világába, nem is sikertelenül). Pedig úgy nézett ki, hogy jó eséllyel soha nem születik meg ez az alkotás: közel húsz éven át nem sikerült Craig Borten interjúalapú forgatókönyvének összehoznia a megfilmesítést, közel száz(!) visszautasításon volt túl. Egyszer-egyszer a '90-es években mégis esélyesnek mutatkozott a forgatás lehetősége, sőt Woody Harrelson és Brad Pitt neve is felmerült esetlegesen, de komoly mederbe sosem terelődött a dolog. Ma már tudjuk, hogy ez így volt ideális, hiszen ennél jobb filmet nehéz elképzelni Ron Woodroof megpróbáltatásokkal teli életéről, mint amit Matthew McConaughey főszereplésével végül láthattunk, s aki egyébként a film legfőbb motorjának bizonyult. A színész szívügyeként támogatta (anyagilag is), mindezeken túl apait-anyait beleadott a felkészülésbe mind fizikailag, mind mentálisan. A büdzsé azonban még így is meglehetősen szűkre szabott volt, amit viszont minden valamirevaló filmrajongó tud, hogy ez a tény nem értékmérő önmagában, azaz a költségvetés és a megvalósuló teljesítmény között az egyenes arányosság jó esetben (szerencsére) nem áll fenn. Nem nyílt mód sem próbákra, sem utóforgatási napokra, a lehető legkevésbé eszközigényes világítással dolgoztak, és szinte csak egyetlen (kézi)kamerával történtek a felvételek: nem kell megijedni, semmit nem ront az élményen. 

McConaughey egy egész jó '90-es évekbeli teljesítmény után érthetetlen módon az ezredforduló utáni első évtizedre - kevés kivételtől eltekintve - a romantikus (vagy annak látszó) "vígjátékok" igencsak nyomorúságos szintű világába száműzte magát, hogy aztán a '10-es évekre ismét igazán magára találjon, sőt Ron Woodroof szerepében egy hamvaiból feltámadó főnixként tért vissza az A-kategóriába. Az Oscar-díja teljesen megérdemelt volt még úgy is, hogy Leonardo DiCaprio maradt hoppon egy szintén pazar alakítással A Wall Street farkasa révén (egyébként abban is van egy kisebb karakterszerepe McConaughey-nak). A színész kétségkívül élete alakítását hozta, felkészülése során több, mint 20 kg-ot fogyott, és fél évig teljesen életmódot is váltott a szerep előzetes átlényegülési fázisának a kedvéért. Amit a vásznon produkál, brilliáns - természetesen ehhez kellett egy nagyon jó rendezői koncepció és egy remek forgatókönyv-adaptáció, hiszen számos dialógus élményszámba megy a filmben, ráadásul tele van nagyon erős és emlékezetes drámai jelenetekkel. Sőt, időnként mindezt némi fanyar humor ellenpontozni is képes, ám feltétlenül a drámai hangulat a teljességgel domináns. A karakterszerepekben még három színészt kell név szerint kiemelni. Jared Leto csaknem öt éves kihagyás után tért vissza, de úgy látszik, nem felejtette el, mi is az a pazar szerepformálás. Alakítása bizony van olyan erős, mint McConaughey-é. Ő már nem először fogyott szerep miatt, a Rekviem egy álomért című mestermű kedvéért az ezredfordulón már megtette, ha nem is ilyen mértékben, mint ezúttal. Karaktere (Rayon) egyébként fiktív volt, de jót tett a sztorinak, hiszen a homofób Woodroof és a transznemű-heroinista prosti emberi interakciói, és azok fokozatos viszonyulásbeli változásai igencsak meghatározóak a filmben. Amit Jared Leto visszafogott alakításával előad, az szintén maga a nagybetűs színészet, ilyen zseniális arcjátékot nagyon ritkán látni, teljesen megérdemelt volt az ő Oscar-díja is (mindössze ötödik alkalommal fordult elő a díjátadó történetében, hogy ugyanazon film jelöltjei egyszerre vigyék el a fő- és a mellékszereplői Oscart, ezt megelőzően legutóbb a Titokzatos folyó esetében történt meg). Figyelemreméltó a Dr. Vass-t alakító Griffin Dunne rövid felbukkanása: ő volt, aki 1985-ben a Lidérces órák c. Scorsese-klasszikus főszerepét játszotta. Eve, a doktornő (egy másik kitalált karakter) szerepében Jennifer Garner látható, aki ezúttal az elvárhatót hozta.

A villanyszerelőként melózó, kaotikus életvitelű dallasi rodeómániás Ron Woodroof egy kórházi kivizsgálás során azzal a tragikus ténnyel szembesül, hogy HIV-pozitív, és mivel már az AIDS tünetegyüttese kialakult, így csupán egy hónapos túlélési időt jósolnak neki az orvosok (az AIDS felfedezése után járunk nem sokkal, a '80-as évek közepén). Egy ilyen halálos ítélet hallatán első mindig a tagadás, ezúttal sincs másképpen, de Ron számára az elfogadás stádiuma - mint az a későbbiekből kiderül - igazából sohasem érkezik el, a kétségbeesésé azonban igen hamar. Azonmód elvesztve állását és lakóhelyét, teljesen kicsúszik lába alól a talaj, így a kezdet még kilátástalanabbul fest. Mivel nem veti meg az alkoholt és a kokaint, illetve a citotoxikus Azidotimidinnel (AZT) kezdik kezelni, az immunrendszere teljesen rombadől, ám egy Mexikóban fellelhető zugorvos valahogy mégis talpraállítja. Beleveti magát a küzdelembe, mely harc nem csak az életben maradásáért zajlik, hanem a gyógyszerengedélyezési hatóságokkal is. Mexikóból egy csomagtartónyi vitamin- és peptidkészítménnyel tér haza, melyekkel sokkal jobban szinten tartható a betegség, mintsem a kórházi kezelési protokollokkal, ám ezek hazájában nem engedélyzettek. Közben rájön, hogy eme tevékenység nem is rossz biznisz (értelemszerűen pénzre is szüksége van), így immár mások is hozzájuthatnak a készítményekhez. Ron elkezdi minden lehetséges módon beszerezni őket, közben pedig folyamatosan dacolnia kell az állapotával is, hiszen csak tüneti kezelésről van szó. A kórházban összeismerkedik Rayonnal, akivel megalakítják a Dallas Buyers Clubot: úgymond tagdíjért cserébe kapják a gyógyszereket a beteg delikvensek, így kijátszandó az adóhatóságot és az FDA embereit. A megjósolt 30 napos túlélési idejére fittyet hány Ron, küzdelme ugyanis teljes embert követel, rá szó szerint értelmezhető a "már meghalni sincs időm" mondás. Ráébred, hogy a másokon való segíteni akarás, mint magasabb rendű cél kerül lassacskán előtérbe a tisztán üzleti megfontolásokkal szemben. Mindeközben a maga sajátosan szabadszájú stílusában folyamatosan beint a bürokratikus gyógyszerlobbinak, és az általa kisebb-nagyobb nehézségek árán beszerzett termékekkel seftelve az életben maradás esélyét árulja vevőkörének. Megváltozott élethelyzetében új barátságokat köt, miközben egy sokkal felelősségteljesebb, toleránsabb és érzékenyebb emberré válik. Ezek a tulajdonságok valaha elképzelhetetlenek voltak még saját maga számára is...

A főkarakter filmben bemutatott jelleme összetett, és karakterfejlődésének jól lekövethető íve van, melyet nagyon ügyesen ábrázol és árnyal a rendező. Azt semmiképp nem mondhatjuk, hogy Ron Woodroof egy szimpatikus, humánus, vagy épp kellemes figura volna megismerésének pillanatában: tipikus dumájú suttyó redneck, aki a film végére (módjával ugyan) már más morális színvonalú ligában kezd játszani, mialatt emberi kapcsolatai immár elmélyülni is képesek. Ez a folyamat - a cselekmény történéseit végigkövetve - még teljességgel hiteles is, véletlenül sem giccses rendezői manipuláció, szó nincs róla. Mint ahogy az sem érződött ki számomra a filmből (ennél a témánál nagy erény), hogy az Oscar-díjra kellene mindenek felett gyúrni, ennek érdekében pedig a nézők könnyzacskóit szépen módszeresen megdolgozni a hatásvadászat unalmasan klisés, álságos és átlátszó eszközeivel. Azt lehetett mindvégig alapvetően érezni, hogy a rendező el akar mondani egy tanulságos és egyben megrázó történetet. Az AIDS drámaisága - Jonathan Demme remekművéhez, a Philadelphia-hoz hasonlatos módon - végigkíséri a filmet: az elidegenedés érzése, a kényszerű és szükségszerű szembenézés, és a '80-as évek betegséggel szemben megnyilvánuló teljességgel megbélyegző attitűdje miatt kibontakozó össztársadalmi kirekesztési reakciók (ne feledjük, a helyszín Texas!), mind-mind jelen vannak. Érdemes megfigyelni, mennyire jó a film vágása, és a helyzet magaslatán álló szakmai kivitelezés ezáltal milyen mérvű dinamizmust képes belevinni az események láncolatába, mindemellett kohezív ereje is van, így a fő történeti szál érezhetően kompaktabb, karakteresebb lesz, felesleges üresjáratoktól gyakorlatilag mentes. A keretes elbeszélésmód rodeójeleneteinek képei foglalják egységbe a történetet, mely a film záróképeiben egy rögös életút szimbolikájaként jelenik meg. A meglehetősen szűkös költségvetés következtében egyetlen snittet sem forgattak Texasban a 25 napos - igen rövidnek számító - idő alatt: a helyszín valójában New Orleans (és kis részben Baton Rouge) volt Louisianaban. A déli állam az elmúlt évtizedben nagyon népszerűvé vált forgatási helyszínként, Georgiához egyébként teljesen hasonlóan. Mivel komoly adókedvezményt adnak a filmeseknek, ezen módon is próbálják (egyébként sikerrel) visszacsalogatni a tőkét a Katrina-hurrikán évtizedekre kiható pusztítását követően a térségbe, a producerek és a filmmogulok pedig elég gyakran élnek is ezzel a kínálkozó lehetőséggel.

A film Mafab oldala

Képek: TMBD