Hamisítatlan szocializmus – A MÁSOK ÉLETE (2006) kritika

Házimozi ajánló | 2019-07-27 | Szombati Zoli

Az egyik legjobb európai filmdrámát a németek készítették el, méghozzá 15 évvel a Berlini Fal leomlását követően. "A mások élete" nagyon fontos mementó, különösképp egy posztkommunista ország polgárai számára, vagyis nekünk magyaroknak mondhatni kötelező volna a megtekintése. Összevetés gyanánt: "A tanú", mint a magyar filmgyártás egyik legnagyobb gyöngyszeme, annyira sajátosan magyar volt, amennyire csak lehetett (bizonyos értelemben a mai napig fikarcnyit sem veszített érvényéből). Bacsó Péter alkotásához műfajilag a szatíra illett tökéletesen, ami egyben a film hatalmas kultuszának egyik alapköve. (Az összehasonlítás persze eléggé sántít, hiszen másik korszakról van szó, a 30 évnyi időbeli különbséget jelentő Rákosi-rendszer nem feltétlenül paralel a Honecker-érával). A németek filmje mindenesetre egyetemesebb érvényűnek tűnik a volt szocialista blokkra nézve, tehát akár nálunk is játszódhatott volna a '80-as években (bár a mi "gulyáskommunizmusunk" akkoriban szelídebbnek tűnt, mint az NDK-ban regnáló rezsim paranoidabb működése). Szembetűnő viszont az a különbség, ahogyan - velünk ellentétben - a németek szembenéznek a finoman szólva kínos XX. századi történelmi múltjukkal, legyen az akár a kommunizmus, akár a fasizmus. Ezen, szembesítésről értekező filmjeik többnyire igen erős tartalmi nívót képviselnek (jó példa erre "A bukás - Hitler utolsó napjai" is), vitán felül tapasztalható tehát a modern német filmkészítés drámai tagozatának kifejezett erőssége. Tisztán érzékelhető, hogy nem riadt vissza a kultúrájuk a kommunista rezsim súlyos bűneivel való szembesülést illetően sem, ennek a gyümölcse a most tárgyalásra kerülő zseniális film is, remekbeszabott katartikus pillanatokkal a végjátékban. Úgy gondolom, a legjobb német film amit volt szerencsém látni, mely világszinten is nagyon komoly sikert könyvelhetett el, ami különösen nagy szó, hiszen pl. egy amerikai néző eltérő társadalmi beágyazottsággal nyilván más szemmel fogja tudni nézni, mint mondjuk mi. "A mások élete" megnyerte a legjobb idegennyelvű film Oscar-díját, ezúttal tehát a megfelelő helyre ment a kategóriaelismerés az adott évben.

Pedig érdekes módon épp egy elsőfilmes rendezésnek lehettünk tanúi. Florian Henckel von Donnersmarck hibátlan érzékkel találta el ezt a filmet, azóta sincs ennek a teljesítménynek a közelében sem, igaz fiatal direktorról van szó. (Ritkán megesik egyébként, hogy egy rendező első mozija lesz messze a legjobbja). Donnersmarck - aki a forgatókönyvet is jegyzi - keletnémet származású, ami nyilván nem meglepő. A drámai mélységet ugyan a történet eleve magában hordozza, de nem lehet nem észrevenni, mennyire biztos kézzel levezényelt alkotás ez, mely messziről került minden giccset, önigazolást, ellenben mértéktartásból jelesre vizsgázik: tárgyilagos, mellébeszéléstől mentes, és igen hiteles. Bár akadtak hangok, akik a történet végét illetően "szerecsenmosdatással" vádolták meg a rendezőt, szerintem nem csorbult a film hitelessége attól, hogy nem démonizál, hanem a humánum oldaláról közelít, így viszont bárminemű heroizálás csapdájától távol tudja magát tartani, ennélfogva én nem éreztem egy pillanatig sem elhibázott lépésnek (aki látta, tudja mire célzok a főszereplő tettei kapcsán). Rá is térnék a castingra, amely szintén nem hagy maga után kívánnivalót. A film premierjét követő esztendőben elhunyt főszereplő, Ulrich Mühe ritkán látható színvonalú alakítást mutat be: visszafogottat, de igen erőteljeset, ami általam nagyon kedvelt kombináció. A színész szintén az NDK-ban született, és komoly színpadi tapasztalattal rendelkezett. Az egyébként remekül megírt karaktere a keletnémet titkosszolgálat (az egykori ÁVH-val analóg szervezet), azaz a Stasi századosa. Gerd Wiesler államellenes bűnök felkutatásának politikai vallatótisztje, és a részleg egyik legjobb, legmegbízhatóbb nyomozati ügynöke. Két felettese jelenik meg a filmben: közvetlen főnöke Grubitz alezredes, és az "atyaúristen", azaz a kulturális miniszter Bruno Hempf karaktere. A titkosszolgálat által megfigyelt értelmiségi pár szerepében - a nemzetközi szinten is elég jól ismert - Sebestian Koch (Georg Dreyman színműíró), illetve Martina Gedeck (Christa-Maria Sieland), utóbbi Dreyman élettársa és szerelme, a rendszer üdvöskéje, színpadi színésznő.

A '80-as évek közepén játszódó történet az akkori NDK egy aránylag tipikusnak mondható alapszituációját vázolja fel, mégpedig az érintettek egyéni sorsának tükrében. Georg Dreyman ünnepelt író, a rendszer egyik kulturális oszlopa, kinek műveit a színházak nagy sikerrel játsszák. Ezekben a darabokban élettársa, Christa-Maria is szerepel, mégpedig szintén nagy közönségsikerrel. A szocializmusban és annak "meghirdetett" alapelveiben hisznek, de látják, sőt környezetükben közvetlenül meg is tapasztalják az akkori "elit" égbekiáltóan elvtelen hazugságait. A kulturális vezetés - élén a miniszterrel -, az akkori hatalmi gondolkodásmódnak megfelelően kényesen ügyel az elhinteni kívánt propagandára, melyre a rendszernek felettébb szüksége van, és a színházi világ is egy kiemelt terület. A hatalom alapvetően fontos eszköze az NDK négy évtizeden át működő hírhedt titkosrendőrsége. A Stasi (mely önmagát a rendszer "pajzsának" titulálja) igen nagy alapossággal tartja rajta a szemét az állam polgárain, tökéletesen megszervezett megfigyelői és besúgói hálózatát teljes precizitással működtetve. A több százezer főt számláló apparátus ügyel a politikailag gyanús elemek kiszűrésére, így a hatalmi arrogancia egyik komoly fegyvere, és első vonala. A félelemben tartás mindennapos, az elsősorban politikai foglyoknak épült berlini Hohenschönhausen-börtön (ma múzeum) "teltházzal" működik. Ebben a közegben természetesen nem könnyű lázadni, vagy bármilyen olyan tevékenységet folytatni, amely a hatalomnak nem tetsző. Dreymanék azonban hisznek magában a szocializmusban, ám ez ironikus módon az úgynevezett vezetőkről már nem kifejezetten mondható el. Minél feljebb nézünk a ranglétrán, annál nagyobb a hatalomvágy vezérelte korrupció, és elvtelenség. Hempf miniszter szemet vet a színésznőre, és ebbéli vágyát nem is palástolja, mely leginkább a hatalma fitogtatásáról szól. A nő bár undorodik tőle, úgy tűnik belemenni kényszerül ebbe a felettébb megalázó viszonyba, hiszen a hatalom birtokosai bármelyik pillanatban átgázolhatnak "a mások életén", nyomoríthatnak meg emberi sorsokat, teljes életpályákat tehetnek tönkre, és zsarolhatnak gyakorlatilag bárkit, mivel nincsen érdemi kontroll felettük. A miniszter kiadja az ukázt, hogy valami terhelőt találni kell Dreyman ellen, így a legteljeskörűbb megfigyelésnek vetik alá: bepoloskázzák, lehallgatják, követik. Hithű és egyenes ember lévén nem találnak semmit, így fokozni kezdik "mesterségesen" a nyomást rajta addig, amíg a rendszer szemében már valóban ellenséggé nem teszik. Dreyman megfigyelésére az egyik legjobb emberüket jelölik ki, jelesül Wiesler századost, aki egy kifejezetten szilárd elveket követő ügynök, mindemellett rendkívül magányos ember a mindennapjaiban. A lehallgatási folyamat során szinte bevonódik az értelmiségi pár közvetlen élethelyzeteibe, és ez akaratán kívül nem várt hatással lesz rá...

A film nem is egy, hanem egyszerre több személyes dráma kibontakozását tárja fel úgy, hogy közben tökéletesen bemutatja a kommunista rendszer hatalmi logikáját, önkényen alapuló működését - mely egyébként számos elemében teljesen pitiáner, és ironikus módon javíthatatlanul elvtelen. A korrupt vezetés számára maga a szocialista berendezkedés is csak egy díszlete a hatalmi eszközrendszernek, egy kirakat, melynek apparátusaiban egyre feljebb lehet araszolgatni a ranglétrán, ahol maga az ideológia már cseppet sem számít, csak a hatalomvágy és a hatalommal való visszaélés. A film komoly erősségei a színészi alakítások egészen magas színvonala, a kiemelkedő szintű dialógusok megléte, és a hiteles atmoszféra megteremtése. Utóbbi különösen fontos szempont kellett legyen, és Donnersmarck a stábbal karöltve mindent meg is tett ennek érdekében (például a Stasi eszközparkját képező lehallgatási rendszereket történeti múzeumoktól vették át, melyek valóban egykor a titkosszolgálat által alkalmazott készülékek voltak). Fontos kellett legyen a realisztikus forgatási helyszínek megválasztása, és nekem különösen tetszett a művészeti rendező és a set decorator alapos munkája, tehát az akkori korhű környezet prezentálása, így a korszakra abszolút jellemző berendezési tárgyak, ruhák, autók stb. felvonultatása, mely a hitelesség biztosításához alapvető szükségességgel bírt. Kifejezetten imponáló a történet jelentésrétegeinek komplexitása, méghozzá az egyének és a rendszer viszonyának relációjában. A karakterrajzok zseniálisak, az interakciók szintúgy, a történetvezetés mindennemű üresjárat nélküli, tele erős jelenetekkel, a drámai fordulatokban bővelkedő katarzis pedig nem maradhat el. Elgondolkodtató, hangulatilag bizonyos pontokon kifejezetten nyomasztó, a totalitárius rendszer társadalmi korrajzának igényével fellépő alkotás, melynél hitelesebb és realistább képet a szocializmusról filmen még nem nagyon lehetett látni. Néhány gondolat végezetül a helyszínekről, érdekességképpen. Berlinben zajlott a forgatás, a Hohenschönhausen-i börtönmúzeumot - az akkori igazgató döntése értelmében - nem használhatták, az alkalmazott díszlet viszont a teljesen hű mása volt. Forgathattak viszont a Ruschestraße-n lévő Stasi-múzeumban. A színház szintén nem díszlet, hanem a több, mint 100 éves Hebbel Theater. Dreymanék lakása, így a film egyik kiemelt helyszíne a Wedekindstraße-n található. A zárójelenet könyvesboltja a Karl Marx Buchhandlung, amely napjainkra sajnos már megszűnt.

A film Mafab oldala.

Képek: TMBd