Született gengszter – HALÁLOS KÖZELLENSÉG 1-2 (2008) kritika

Házimozi ajánló | 2019-08-25 | Szombati Zoli

Kedvemre való, amikor időnként európai alkotás kerül sorra, ráadásul ez a kedvenc francia filmem is. Máig emlékszem, hogy amikor először láttam mennyire a hatása alá kerültem, pedig nem mondható, hogy különösképp tapasztalt rendező követte volna el. Jean-Francois Richet ezt megelőzően csak egy hollywoodi remake-t rendezett, méghozzá a John Carpenter-féle A 13-as rendőrörs ostroma című klasszikusát feldolgozva, csak jóindulattal közepes minőségben. Nos, ehhez képest a Jacques Mesrine nem mindennapi bűnözői sztoriját megidéző filmeposza kész mesterműnek nevezhető, igen izgalmas alkotás. A legnagyobb erényként azonban teljesen egyértelmű, hogy a főszerepet alakító Vincent Cassel alakítását kell méltatni, aki egészen lehengerlő erővel van jelen a vásznon, és nem vélelenül söpörte be a francia Oscarnak számító César-díjat. Jelenünk talán legkarakteresebb francia színésze igen hitelesen formálta meg ezt az összetett - és finoman szólva sem mindennapos - figurát, aki a francia hatóságokat évtizedes viszonylatban fektette kétvállra, így érdemelve ki az elsőszámú közellenség titulusát. A kulcsszó a hitelesség, ugyanis egy pillanatra fel nem merül a nézőben, hogy egy színészt lát a vásznon, a film már csak emiatt is kihagyhatatlan, elsősorban persze a zsáner kedvelőinek. A kétrészes alkotásként forgalomba hozott filmet egyébként egyszerre forgatták le: a másodikkal kezdték, a színész kérését figyelembe véve. Fizikális "transzformációnak" is tanúi lehettünk, ugyanis Cassel a másodikban közel 20 kg-mal testesebb - emiatt is kezdték az utóbbival a forgatásokat, mert könnyebb volt a munkálatok előrehaladtával visszafogynia, mint fordítva.

A Halálos közellenség nem a klasszikus gengszterfilmek vonalvezetését és stílusjegyeit követi (a brutalitás kendőzetlen ábrázolása persze megvan), már csak azért sem, hiszen Mesrine bűnözői "karrierje" sokkal inkább egy igen nagystílű zsiványtörténet krimiköntösben, jópár meghökkentő fordulattal, melyből a klasszikus biopic elemek sem hiányoznak (Mesrine börtönben készült önéletrajzi írása szolgált alapként a forgatókönyvhöz). Ez a sztori már Jean-Paul Belmondo érdeklődését is komolyan felkeltette a '70-es évek legvégén, méghozzá olyannyira, hogy a jogokat is megszerezte a megfilmesítéshez. Ám végül nem lett belőle semmi: ütemezési konfliktusok miatt halasztódott, időközben pedig készült TV-film és doku is a témában, így a francia legendát már nem érdekelte igazán (érdekes belegondolni, milyen lett volna Belmondo a szerepben, biztosan remek film kerekedhetett volna abból is). Meglepő, de Vincent Cassel nem egyből mondott igent a lehetőségre (a 2000-es évek elején visszautasította), ugyanis ekkoriban még nem volt meggyőződve arról, hogy a karakterábrázolás kellően részletekbe menő és árnyalt lesz. Amikor a forgatókönyvet megfelelően átdolgozták, és Richet biztosította afelől, hogy egy több, mint négyórás mozit tervez leforgatni, nos akkor mondott igent. Cassel remekül érzékelte, milyen nagy potenciál rejlik számára ebben a bandita karakterben, kinek jellemvonásait a két (egyébként kontinuitásban álló) epizód kissé eltérő megközelítésben mutat be a sztori függvényében, de erről még kicsit később. Ha már a színészek szóba kerültek, ezúttal érdemes itt néhány nevet a rend kedvéért megemlíteni, melyek között világsztár is akad, de a francia filmek kedvelői számos arcot fognak garantáltan ismerősnek találni. Gérard Depardieu (Guido, a bűnszervezet feje) az első rész egyik fő karakterszereplője, de ugyanebben bukkan fel a veterán Michel Duchaussoy (Jacques apja), és Cécile de France (Jacques akkori nője, Jeanne Schneider) is. A második epizódban femme fatale szerepben láthatjuk Ludivine Sagnier-t (Sylvia, Mesrine későbbi nője), a férfi karakterszínészek közül pedig Mathieu Amalric (Francois, Mesrine bűntársa) a legismertebb név, aki már számos hollywoodi produkcióban tette le névjegyét.

A filmet a nagyívű alakítás, és természetesen maga az életből vett sztori viszi el a vállán, a rendezés voltaképpen nem különösebben nagy truváj, ám Richet becsületére legyen mondva, hogy alkalmazott elegáns megoldásokat is, és láthatólag apait-anyait beleadott pl. a realisztikus akciójelenetekbe. Néhol azonban akaratlanul is az volt az ember érzése, mintha a rendező meg akarná úszni azt, hogy egy kohezív, egységes művet teremtsen. Alapvetően a kronologikusan építkező, szemelvényes, mintegy történetmozaikokból felépülő (keretszerű nyitó- és zárószekvenciával rendelkező) szerkezettel nem volt bajom, ám néhol a felületesség érzetét kelti kissé, és az időben is mintha itt-ott túl nagyokat ugrálna. Tévedés ne essék, ennek ellenére is bőven élvezetes és sodró marad a film (a jelenetek színrevitele számos esetben különösen hitelesnek hat), az erényként megjelenő tényezők ugyanis jelentős mértékben húzzák azt föl. Egyértelmű, hogy Richet a történetvezetés ellenében szinte csakis az alapos karakterkidolgozásra fókuszált (ezt viszont remekül tette), úgy tűnik különösebben nem is törődött mással. Az első epizód (eredeti címén: L'instinct de mort) nem meglepő módon egy bűnözői felemelkedéstörténet, mely bemutatja, hogyan vált a társadalom peremére sodródó Mesrine az algériai háború poklából hazatérve egyre nagyobb formátumú rablóvá, melynek során mindinkább - többnyire párizsi bankok kifosztásának sorozatán keresztül - a rendszernek üzent nyíltan hadat, és bizony számos esetben mattot is adott a francia hatóságoknak (négy szigorított fegyházból is bravúrosan szökött meg, stb.) A második etapban (melynek eredeti címe: L'ennemi public n°1) Mesrine azon oldalát vázolja a rendező, mely egyre ambíciózusabban kívánna bevonódni a reflektorfénybe, így realizálandó azt a vágyott felhajtást, amely szerinte kijárt az imázsának: egy énközpontú, kétes dicsőségű sztárszerepben pózolva, de tőle még ez is hitelesnek hatott. Tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb a bukása törvényszerűen bekövetkezik majd, amit egyébként a film egészen pontosan és részleteiben taglal is, mégpedig egy felettébb izgalmas jelenetsorral a végjátékban (nem spoiler, mert a mozi rögtön ezzel indít, az említett keretes szerkezetének megfelelően).

A film leginkább figyelemreméltó szegmense Jacques Mesrine karakterrajza, Vincent Cassel egészen intenzív tolmácsolásában. Számomra ez volt a színész legjobb alakítása, ahogy mondani szokás lubickolt a szerepben, egyetlen ziccert sem hagyott ki - szerintem túlzás nélkül olyan szintű alakítást mutat be, melyet fénykorában pl. Robert De Nirotól láthattunk. Mesrine karaktere voltaképp jutalomjáték, hiszen megannyi irányból közelíthető. Fő érdekessége, hogy alapvetően egy nagyon is kedvelhető fazon, de egyszersmind az egyik legnagyobb szociopata valaha. Mesrine folyamatosan maximális hőfokon égő, karakán, és betyárbecsülettel rendelkező jellemében központi elem volt a félelmet hírből sem ismerő attitűdön túl a szemrebbenés nélküli kegyetlenség is, ám a rendező mégsem démonizálja őt, hanem ennek ellenpontozásaként (és ez a film egyik nagy erénye) felvillant olyan elemeket, melyek érzelmes vonulatokként jelennek meg, mégpedig hasonló mértékű hitelességgel. A legizgalmasabb számomra az volt, hogy egyidejűleg lakozott benne egy betörhetetlen és agresszív veszett kutya, egy Jesse James-kaliberű útonálló bandita, egy humort sem nélkülöző nagydumás extrovertált Robin Hood-jellegű figura, és egy olykor érzékeny ember. Kedvenc jeleneteim közül való, amikor a halálos ágyán fekvő apjától búcsúzik, vagy épp amint a régesrég nem látott lányával találkozik a beszélőn. A második epizód méginkább részletezi azt a macska-egér játékot, melyet Mesrine a teljes törvényes renddel szemben űz, mégpedig igen sikeresen. Az idő előrehaladtával lázadását az államhatalom ellen már-már morális köntösbe öltözteti. A jellemrajzának mélyebb rétegeit szintén a második rész veszi jobban górcső alá, így véleményem szerint az is a jobb valamivel. A tetemes játékidő hosszú, mintegy 9 hónapos forgatási időt igényelt. Alapvetően Párizsban, és annak környékén zajlottak a felvételek, sokszor a belváros közelében. Jól érzett rá a rendező, hogy a Mesrine szempontjából autentikusnak számító észak-párizsi helyszíneket fel kell használnia a forgatás során, így jelenik meg pl. a Moulin Rouge környéke, aztán a Szajna-menti északi peremkerület, a nem igazán turistacsalogató hírnévnek örvendő Clichy. Majd a zárójelenetben pedig a Porte de Clignancourt, mely teljesen pontosan rekonstruálja az eseményeket a helyszín tekintetében is, és ezt felettébb izgalmasnak találtam. Néhány szekvenciához tengerentúli lokációkat is használtak, pl. a kanadai Montreált említhetném, vagy a Monument Valley-t Arizonában (érdekesség, hogy Mesrine-ék lekapcsolásának jelenete csupán pár száz méterre esik attól, ahol Forrest Gump befejezte a futását, szóval egy igen ikonikus filmes helyszínnek számít eleve az említett útszakasz).

Képek: TMBd

A film Mafab oldala