Elnöki ügy! - TÁMADÁS A FEHÉR HÁZ ELLEN (2013) kritika

Házimozi ajánló | 2019-08-28 | Vászláv

Időnként bizony megesik, hogy napjaink hiperkreatív Hollywoodja, amely csak úgy ontja magából az adaptációkat és remake-eket hiába hoz új anyagot, mégis önmaga riválisává válik. Valami ilyesmi történt 2013-ban is, amikor elég rövid időn belül kétszer is megrohamozták a Fehér Házat, hogy aztán egy hatalmas csinnadratta berkein belül kelljen megvédeni hőseinknek a haza becsületét. Mai cikkünk alanya a hamarabb kiadott, ámbár minőség tekintetében bőven alulfejlettebb egyede e harcnak, a Támadás a Fehér Ház ellen, amely oly sikeresen tudott beszállni a franchise rendszerbe, hogy a héten immár trilógiává bővül. De vajon megérdemelten?

Őszintén szólva senki sem várt különösebben sokat az amúgy egészen lenyűgöző rendezésekre is képes Antoine Fuqua filmjétől. Mind az előzetesek, mind a marketingkampány, mind pedig az akkortájt kisebb hullámvölgybe került Gerard Butler egy tipikus b-filmet ígértek nekünk, amelyet bárki szívesen megvesz majd az újság mellé párszáz forintért, ám amiért egy mozijegy árát már nem biztos, hogy mosolyogva kiadná az ember. Azonban, ekkor történt meg a csoda, ugyanis a Támadás a Fehér Ház ellen nemhogy jó, hanem egy kifejezetten szórakoztató film lett, amely pontosan azt adja, amit egy ilyen jellegű alkotástól elvár a néző, a szó leges-legpozitívabb értelmében.

A történet igazából, már a cím minimális továbbgondolása után is elég könnyedén kikövetkeztethető, így nagy címszavakban legyen elég annyi, hogy a világ legjobban őrzött épületét elfoglalják a terroristák, hogy mindennek a tetejébe még az Egyesült Államok elnökét is túszul ejtsék. Míg homályos követeléseiket vitatják meg a külvilággal, az elnök egykori biztonsági főnöke behatol az épületbe, hogy kiszabadítsa a szabad világ legnagyobb hatalmú vezetőjét és ha már úgyis ott van kipucolja az ódon épületet is. Mindannyiunk szerencséjére a lehet legvéresebb módon.

Ha bárkiben deja vue-t ébresztene a cselekmény, az a hibát ne készülékében keresse, ugyanis a Támadás a Fehér Ház ellen, gyakorlatilag ugyanaz a zárt térben játszódó, egyesével levadászós csihi-puhi, amelyet a Die Hard óta minden második évben megpróbálnak lemásolni. Namármost, Fuqua-nak ez sikerült, ezzel pedig az év egyik legnagyobb meglepetését szolgáltatta. Ugyanis, a film egész egyszerűen működik. Mind a jól eltalált pózerkedések, a vicces egysorosok, a remek akciók vagy éppen a kiváló casting terén remekül teljesít az amerikai rendező mozija, amely egy rendkívül szórakoztató 2 órával lepi meg a nagyérdeműt. Érezhető, hogy a direktor pontosan tudta, hogy mit vállalt művével és annál se többet se kevesebbet nem akart teljesíteni. 2013-ban láthattunk egy ízig-vérig ’90-es évekbeli akciófilmet, melyben már megint az emberiség sorsa a tét és amelyben már megint egy aktuális népellenség (a németek, oroszok, kínaiak után, ezúttal az észak-koreaiak) próbálja megbecsteleníteni a csillagsávos lobogót. Ha nem Gerard Butler és Aaron Eckhart keménykedne felváltva talán meg is tévesztenek, és azt hiszem, hogy egy régi, kevéssé ismert Michael Bay filmet küldtek be újra a mozikba.

Na, nem mintha a színészekkel bármilyen gond lenne. Butler szokás szerint remekül játssza el a szimpatikus keményfiút, amelyet a 300 óta szinte minden második filmjében ráaggatnak. Míg Eckhart parodisztikusan patrióta elszólásai és viselkedése ellenére is végig komolyan vehető, bár tegyük hozzá, hogy különösebb színészi teljesítményre nem nagyon volt szükség Asher elnök megformálásához. Gyakorlatilag mindkét főhős egy-egy igazi Harrison Ford karaktert kelt életre, csak míg egyikük a keményöklű katonát, addig a másik a fehérgalléros harcost. Ezt pedig nem is kérdés, hogy piszok szórakoztató végignézni. A filmben felbukkan Morgan Freeman is, aki szokás szerint minden jelenethez hozzá tud adni, különleges kisugárzásának köszönhetően, illetve Angela Bassett is, aki csak Freeman miatt vállalta szerepét, és aki szintén hitelesnek hat.

Sajnos, azonban technikai oldalról, már nem ilyen rózsás a helyzet, ugyanis az alkotók a jelek szerint olyan komolyan vették a „készítsünk egy 20 évvel ezelőtti akciófilmet” rigmust, hogy az mind a látványban, mind pedig a logikai bukfencekben megmutatkozik. Félreértés ne essék, egyik sem szerves része a történetnek. Nem is várja el senki. Azonban nemegyszer kapja magát azon az ember, hogy a szemét meresztgeti a paint-el megrajzolt robbanások vagy az arcpirító logikátlanságok láttán. Szerencsére ilyenkor lép életbe a Támadás a Fehér Ház ellen talán legnagyobb érdeme, ami egy pillanat alatt elfeledteti mindezt nézőjével. Nevezetesen az, hogy piszkosul szerethető mozi, amely nem akar többnek látszani annál ami. Így pedig egyszerűen nem lehet őszintén haragudni rá, hiszen mindenki tudja, hogy a helyén kell kezelni.

Érdekesség, hogy a készítők egy volt Fehér Házas biztonsági alkalmazott segítségével tervezték meg az Olümposz meghódítását (ezen a kódnéven emlegetik az épületet), ugyanakkor a terroristák „elképesztően profi” támadása láttán, nem csoda hogy ezt nem írták fel a moziplakátra.

Egy szó, mint száz a Támadás a Fehér Ház ellen, még ha nem is megkerülhetetlen remekmű, de mindenképpen az évtized egyik legszórakoztatóbb akciómozija lett, amely ennek ellenére (Emmerichnek hála), még saját évében sem tudott a legjobb akciófilm szerepében tetszelegni. Ugyanakkor nosztalgikus érzetének és nagy szívének köszönhetően időnként jó levenni a polcról, hogy aztán elégedetten konstatálhassuk, hogy a rossz mindig elnyeri méltó büntetését és a jó mindig mond egy menő dumát a vágás előtt.

Képek: TMBd

A film Mafab oldala