Mesékben a valóság - GOOD OMENS (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2019-08-31 | Turner

Nemrég újabb darabbal bővült a Neil Gaiman-adaptációk sora, méghozzá egy igazi gyöngyszemmel, amit az Amazonnak és a BBC-nek köszönhetünk. A Good Omens (magyarul Elveszett próféciák) című könyv egy vérbeli fantasy pikírt valláskritikával és rengeteg groteszk humorral. De vajon sikerült-e a lapokról átemelni a bestseller sava-borsát?

Aziraphale angyal, Crowley démon. A közös bennük, hogy a földre küldettek, hogy terelgessék az Antikrisztust, aki majd elhozza a világvégét. A két alak viszont nem szívesen vívná meg a végső háborút, ezért egyesített erővel az arany középúton próbálják tartani a Sötét Herceget. Csakhogy az Armageddon közeledtével kiderül, mindvégig rossz gyermeket menedzseltek. Míg a teljes mértékben ember Warlock e két szerzet befolyását érzi, addig az igazi veszélyt jelentő Adam éli kicsit sem különleges életét.

Legnagyobb szerencsénkre a forgatókönyv megírását Gaiman vállalta magára. A rendezői székben Douglas Mckinnon foglalt helyet, aki többek között a Sherlock és a Ki vagy, Doki? kapcsán már jócskán megmutatta, hogyan képes ízig-vérig angol sorozatokat dirigálni, melyeknek kvitesszenciája a brit humorból fakadó abszurditás vagy az irónia.

Tehát adott három kiváló képességű, sokat látott angol férfiú, akik kész tervekkel, nagy elánnal szeretnék véghez vinni elképzeléseiket. Már csak a szereplők hiányoznak. Gaimanéknek olyan neveket sikerült megnyerniük a projekthez, mint Frances McDormand (Isten hangjaként), Jon Hamm (egy egészen új értelmezésű Gabriel szerepében) vagy Benedict Cumberbatch (mint a Sátán).

A legjobb dolog, ami ezen túl a minisorozattal történhetett, hogy a főszerepet Michael Sheen és David Tennant vállalta. Gaiman az angyal(i) Aziraphale-t ártatlan jóhiszeműséggel ruházta fel, aki imádja a földi létet és nehezen válna meg bevett szokásaitól, szeretett helyeitől és tárgyaitól. Sheen játékán felfedezhető, hogy nem csupán előadta, de meg is értette a földön rekedt angyal életének bonyolult valóját. Aziraphale egyszerre szeretné élni a saját „halandó” életét, ugyanakkor meg kell felelnie az égieknek, ami egyre nagyobb terhet jelent számára. Tennant Crowley, a démon figuráját kapta, aki lelke mélyén szintén kényelmesnek találta a hétköznapi életet. Kisebb-nagyobb csínyeket azért bevállalt, egyrészt, hogy elszámoljon az alvilágnak, másrészt a hecc kedvéért. Így közös megegyezéssel arra jutottak, hogy egyensúlyban tartják a világon jelenlévő jó és rossz arányát. Crowley alakja szintén hálás, Tennant játékát néha tekinthetnénk ripacskodásnak, de pompásan illik a közel kegyvesztett, blöffölő, mégis az Armageddontól szintúgy tartó pokolbéli lényhez.

Könnyelműen azt hihetnénk, a történet megelégszik annyival, hogy elmeséli, miként próbálják megakadályozni vagy előremozdítani szereplőink a világvégét. Ennél viszont jóval többről van szó. Mind a könyv, mind a forgatókönyv rendkívül feszes dinamikával rendelkezik, ami könnyen emészthetővé teszi sztorit, mégis a struktúrája megengedi, hogy filozófia mélységekbe bocsátkozzanak egy-egy párbeszéd alkalmával. Minden megkérdőjelez, amit eddig vallásról, az emberi és a földöntúli létről, a veszélyről, a mágiáról vagy a fenyegetésről gondoltunk. Nem fél aktualizálni ezeket az ősidők óta jelenlévő témákat. Játszik a bibliai teremtéstörténettel, az Apokalipszis lovasainak jelképével, átértelmezi a jó és rossz fogalmát, és bátran kifigurázza a jóslatokat övező (tév)hiteket, mindezt páratlan humorral.

Több cselekményszálat kapunk, melyek a sorozat – könyv – végére összeérnek, mind különböző emberi kapcsolatokat mutatva be. Barátság, szerelem, ellenlábasok mind jelen vannak, de minden ilyen triviális kötődés ki van fordítva a sarkából, amitől rá kell döbbenünk, hogy a keserédes stílus bizony komoly igazságokat takar.

Óhatatlanul is ki kell térnem némi különbségre a könyv és a sorozat között, ugyanakkor pozitívumként tartom számon a jelentősebbnek számító eltéréseket. Jó érzékkel váltak meg olyan mellékágaktól a vizualizáláskor, amik írott formában sem voltak különösebben lényegesek. Továbbá a minisorozatban jóval több időt tölt együtt Aziraphale és Crowley. Beszélgetéseik érdekesek és sokatmondóak, öröm, hogy gyakrabban összehozták őket. Így méginkább volt lehetőség kibontakoztatni a tanulságokat és a jellemábrázolásnak is jót tett, hogy közelebb hozták őket egymáshoz. Végül nem egyik vagy másik mulasztása vezet a végkifejletig, hanem hogy emberiek, az emberek pedig hibáznak. Egyikőjük sem kizárólag angyal vagy démon, hanem mindkettő van bennük – akárcsak az emberekben.

Vígjátékok közt az év egyik legjobbját adta nekünk a streamingszolgáltató, több mint méltó interpretációja a Gaiman-Pratchett páros írásának. A fantasztikus szereposztás már csak hab a tortán. A sorozat animált, többek közt digitális papírkivágással készült introja pedig személyes kedvencemmé vált.

A sorozatról további információkat a Mafab oldalán találsz.