Shakespeare tribute - SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG (2018) kritika

Házimozi ajánló | 2019-09-07 | Vászláv

Napjainkra egyre inkább kezd háttérbe szorulni a szórakoztatóipar örök tyúk vagy a tojás kérdése, azazhogy színész vagy sztár? Bár nem is olyan régen még volt idő, mikor a tévéfilmes, illetve mozis szereplés egy sokkalta alantasabb dolognak számított, mint fellépni a nagyszínpadon, ugyanakkor, ahogy a mozgókép egyre több ingerrel tudta szórakoztatni nézőjét, úgy vándorolt át a nagyérdemű is az elegáns gálatermekből, a hűtött multiplexekbe. Nagyjából ezzel egy időre tehető az is, hogy az emberek többé már nem különböztették meg a két hivatást egymástól, és habár maga a szó, hogy színházi színész napjainkig létező, mindenki inkább „csak” a színész kategóriába rakja a közönség előtt fellépő művészeket. Minthogy e folyamat óta, már konkrét generációk nőtték ki magukat, napjaink színjátszói mind élőben, mind pedig a vásznon az igazán élethű alakítás elérésére törekszenek, ezzel pedig az egyre halványuló vonal a két mesterség között évről-évre csökken.

Ugyanakkor ahhoz, hogy ez megtörténhessen kellettek azok az előadók, akik a színházi világot maguk mögött hagyták, hogy beálhassanak a kamera elé, illetve mögé. Itt olyan nevekről beszélünk, mint Anthony Hopkins, Ian McKellen vagy éppen mai cikkem kiváltója, a lehengerlő Kenneth Branagh.

Az 5 Oscar nominációval is büszkélkedő, brit színész-rendezőzseni, már a ’80-as évek vége óta, meghatárózó szereplője Hollywoodnak, mikor is karrierjét megalapozva megrendezte, képernyőre írta és el is játszotta Shakespeare egyik leghíresebb regényét, az V. Henriket. A mű két jelölést is ért Branaghnak, akinek innentől kezdve nem volt megállás. Mintha folyamatosan a színházi világ felé adózott volna tisztelettel, egymás után dirigálta le az angol drámaíró leghíresebb műveit, így például a Sok hűhó semmiért-et, a Hamlet-et, a Lóvátett lovagokat vagy éppen az Ahogy tetsziket. Mindezek mellett olyan színpadi remekműveket, illetve kultikus regényeket álmodott még filmvászonra, mint a Frankensteint, a Mesterdetektívet vagy éppen a Gyilkosság az Orient expresszent. Ennek az embernek, minden alkotásából árad az alapművek iránti tisztelet és imádat, így pedig végső soron a klasszikus színházak felé tanúsított rajongás.

Branagh nemcsak rendezéseiben, illetve nagyképernyőre adaptálásaiban, hanem alakításai tekintetében is a régi iskola híve, aki nemcsak hitelesen, hanem nagy dirrel-durral, hatalmas csinadrattával, ha úgy tetszik színpadiasan adja elő jobbnál-jobb karaktereit.

Ezért is vártam hihetetlenül legújabb moziját, a Színház az egész világot, amelyre nem lehet nem úgy tekinteni, mint egyfajta verdiktre a brit színművész karrierjében. A történet az idősödő Shakespeare életének utolsó időszakába enged betekintést, mikor a londoni életvitelt végleg megelégelve hazaköltözik vidékre családjához, Mindezt azért, hogy az írás helyett emlékeivel, gyászával és örökségével foglalkozzon. Mindez viharos indulatokat szül mind két vagyonára éhes leánya, mind megkeseredett felesége, mind pedig az irigy szomszédsága részéről. A Színház az egész világ le se tagadhatja, hogy egy lassan folydogáló, életösszegző dráma, amely amellett, hogy igyekszik lerántani a legendát a földre, egy végső emlékművet is állít neki. Branagh egyértelműen egy hatalmas tisztelgést mutatott be minden idők egyik legnagyobb, illetve személyes kedvenc írója számára, amelyet mi nézők közel 100 percen át élvezhetünk. A kérdés csak az, akarjuk-e látni mindezt?

A válasz az, hogy igenis, meg nem is. Egyrészt, a tökéletesen Shakespeare-ré maszkírozott Branagh, még ha nem is élete alakításával rukkol elő, végig képes magára vonni az összes figyelmet a vásznon. Hiába láthatjuk olyan színészóriások, mint Judi Dench vagy éppen Ian McKellen mellett, végig ellopja a showt kollegái elől, hogy aztán hol visszafogottan, hol színpadiasan játssza el egy zseni végső napjait. Sajnos azonban mindez még nem lesz elég, ahhoz hogy filmje jó is legyen. Merthogy kimondva kimondatlanul, a Színház az egész világ egy kifejezetten unalmas alkotás lett, melynek ugyan hiába vannak jó jelenetei, illetve Branagh és kiváló maszkja révén szerethető elemei, azonban se a gyönyörűen (és idealizáltan) fényképezett tájak, se pedig a remek színészek nem képesek arra, hogy a néző fél óra elteltével ne érezze azt, hogy menekülni akar a fotelből. Félreértés ne essék, Branagh rendezése nem lett rossz, pusztán a végletekig leterhelő. Egy túl sötét tónusú, önmagát túl komolyan vevő alkotás, melyet valószínűleg soha senki sem fog újranézni.

Bár, anno Branagh azt nyilatkozta, hogy nem vár Oscar esőt filmjéért, ez nem művészies megvalósítása vagy karakteres tónusa, sokkal inkább öncélú haknizása miatt nem fog bekövetkezni, mindennek ellenére a legjobb maszk jelöltjei között szívesen látnám az alkotást. A színház az egész világ minden jelenetében egy gyönyörű Hallmark képeslapra hajaz, amelyből azonban ha két különbözőt egymás mellé teszünk, már nem vonzzák a képzeletünket, pusztán lefárasztanak.

Összességében elmondható, hogy Kenneth Branagh elkészítette azt a filmet William Shakespeare életéről, melyet ő legszívesebben megnézett volna. A Színház az egész világ vitathatatlanul egy fanfilm és vitathatatlanul egy rétegfilm, amely azonban minden várakozás ellenére nem lett egy olyan gyönyörűen szívszorító alkotás, mint az ehhez hasonló Mr. Holmes.

Ettől függetlenül még nem lett egy rossz film a Shakespeare-mozi, amely ha nem is feltétlenül egy megtekintést, de egy kis ízelítőt mindenképpen megér, hiszen míg kis dózisban kifejezetten megkapó, úgy nagy egészében legalább annyira fárasztó lett a híres drámaíró végnapjairól. Mindenki saját ízlése szerint döntse el, hogy mindez mennyire vonzza, ugyanis az garantált, hogy a Színház az egész világ nem egy könnyű darab.

Képek: TMBd

A film Mafab oldala