Dollárhegyek bűvöletében – A WALL STREET FARKASA (2013) kritika

Házimozi ajánló | 2019-09-07 | Szombati Zoli

Martin Scorsese nevének említése kapcsán elsőként a gengszterfilm műfaja ugrik be sokunknak, bár korántsem egysíkú rendezőről van szó, sőt épp ellenkezőleg: ám bizonyosan a bűnről szóló filmjei révén alkotta a legkülönlegesebbet. Kétségtelen, hogy Francis Coppola mellett Scorsese a zsáner királya. Három filmje van, amely stilárisan, a mozgóképes eszközrendszerét, annak dinamizmusát, illetőleg az alapvető cselekményívét tekintve közös nevezőre hozható, ennélfogva egyfajta lazább trilógiát képez ebben a nem mindennapi életműben. Nehéz lenne nem észrevenni ugyanis a formai, és részben a tartalmi hasonlatosságot A Wall Street farkasa és a '90-es években elkészült Nagymenők, illetőleg Casino között (utóbbiról augusztusban írtam, remélhetőleg az 1990-es mestermű is sorra kerül). Bár voltak a rendezőnek szép számmal - közvetett módon - a témához kapcsolható filmjei ezeken kívül is (például Aljas utcák, New York bandái, A tégla), ám ennyire átívelően szerves egységben sem tartalmilag, sem formailag nem illenek a sorba ezek az utóbb említett művek (meglátjuk, hogy a hamarosan bemutatásra kerülő Az ír milyen filmnyelvi hozzáállást fog felvonultatni, a szereplőgárda természetesen már előzetesen is önmagáért beszél). A kvázi trilógia Robert De Niro szereplésével fémjelzett első két zseniális alkotása nyilvánvalóan sokkal inkább ízig-vérig maffiafilm, mint a jóval később elkészült tőzsdei bűnözőkről (átvitt értelemben szintén gengszterekről) szóló dolgozat. Azzal kapcsolatban sem lehetnek kétségeink, hogy ez a film nem ér a másik kettő nyomába, hiszen azok extraklasszis színvonalúak, míg a Jordan Belfort nem mindennapi gazemberségeit bemutató mozi  "csak" szimplán nagyon jó. Mik volnának ezek az említett hasonlatosságok? Mindhárom önéletrajzi könyvön, ennélfogva megtörtént eseményeken alapul. Mindháromban jelentős szerephez jut a narráció, a történetvezetés sémája egy villámgyors felemelkedésből törvényszerűen bekövetkező pofára esést vázol fel. Mindegyikben rengeteg karaktert vonultat fel a rendező, rendkívüli a dinamizmus, a filmekben jelen van az erőszak és a szex naturális ábrázolása (utóbbi inkább csak erre a filmre jellemző néhol, a fizikai erőszak kevésbé), no és persze rekordmennyiségű a káromkodás az összesben. Azonban a másik kettőhöz képest némi különbözőség is kiütközik, melyek közül a legjelentősebb a néhol groteszkbe hajló vicces jelenetek igen jelentős aránya.

Mivel a 2000-es évek már egy újabb éra a rendező munkásságában, így nem meglepő, hogy ezúttal Leonardo DiCaprióval dolgozott. A sztárszínész kifejezetten pályázott a címszerepre, a film csak azért nem készülhetett el előbb, mert nagyságrendileg öt éven keresztül folyt a jogi huzavona, és a Warner akadékoskodása sem használt (tudniillik a stúdiónak averziója volt az időnként megjeleníteni kívánt alpári stílus miatt, de hát végtére is nem ártatlan báránykákról szól a rendező filmje ezúttal sem, nem értem mit képzeltek). Ez idő alatt DiCaprio mindenesetre még jópár remek filmet leforgatott, köztük a 2010-re elkészült Viharsziget című misztikus thrillert. (Persze ment a szokásosnak mondható kavarás mindeközben, egy ponton például úgy tűnt, hogy Ridley Scott lesz a direktor). Az elég nagy költségvetésű finanszírozást stúdiófüggetlenül sikerült végül tető alá hozni. Ebből kerekedett is egy szép nagy botrány, mivel a jóval százmillió dollár fölötti összeg Malajziából érkezett, és az ügylet (finoman szólva) nem igazán volt habtiszta, mint utóbb kiderült. Röviden: a vád szerint Riza Aziz producer a maláj adófizetők pénzét nyúlta le egy helyi befektetési alapból (Scorsese erről nem tudhatott), melynek jó részét Hollywoodban mosta tisztára a Red Granite Pictures nevű cége révén. A film mindenesetre összejött, és anyagilag is elég nagy bumm lett, a rendező messze legnagyobb pénzügyi sikerét realizálhatta, ami közel négyszáz millió dolláros összbevételt jelentett. (Nem mellesleg több Oscar-nomináció is összejött, díj azonban nem). Emlékezhetünk, hogy a Golden Globe-díj megnyerését követően félig-meddig már mindenki DiCaprio kezében látta az aranyszobrot Jordan Belfort megformálásáért, ám ekkor Matthew McConaughey "közbeszólt", aki a Mielőtt meghaltam főszereplőjeként valóban annyira zseniális alakítás nyújtott, ami ellen nem lehetett érdemben egy szavunk sem. Leo ekkor tehát hoppon maradt, aztán később Alejandro G. Inárritu filmje kapcsán már megnyugodhattak a kedélyek...

Mint Scorsese műveiben általában, ezúttal is erős szegmenst képez a casting minősége. Az egyidejűleg narrátori szerepben is helytálló DiCaprio a tőle megszokott magas színvonalon oldotta meg a feladatot, szerintem marhára szórakoztató volt őt ebben az eszelős szerepben látni. Emlékezhetünk, hogy játszott már nagy svindlert régebben a Kapj el, ha tudsz című (szintén felettébb szórakoztató) Spielberg-moziban is. Itt érdemes megemlíteni a továbbiakat illetően, hogy a karakterek egy jó részét fiktív nevekkel látták el az esetleges perek megelőzése céljából, így ennek megfelelően kerülnek említésre. A '10-es években egyre inkább előtérbe lépő Jonah Hill annyira szerette volna Belfort idióta haverját és cégtársát (Donnie) eljátszani - és persze a rendezővel forgatni -, hogy szinte ingyen vállalta a közreműködést. Finoman fogalmazva nem igazán volt konszolidált a karaktere, Hill volt az, akin talán a leginkább lehetett mulatni, olyan mértékben volt szétcsúszott sutyerák. Jól összehangolt párost alkotott a két színész, azt hiszem a begyógyszerezéses jelenetet nem könnyen fogjuk tudni elfelejteni... :) Említést érdemlő tény ezen a ponton, hogy Scorsese kifejezetten biztatta a színészeit az improvizációs játékra. Belfort második feleségét (Naomi) Margot Robbie hozta, megelőzően Olivia Wilde került előtérbe, aki végül "túl idősnek" találtatott: minden relatív ugyebár. Azt viszonylag könnyen lehetett realizálni, hogy Margot Robbie milyen elvetemült mértékben szexi, ám az ausztrál színésznő a filmet követő világhírét olyan minőségi szerepek elfogadására is felhasználta Hollywoodban, melyben nem a külleme volt az elsődleges: az Én, Tonya amire gondolok elsősorban, ahol igen figyelemreméltó volt a teljesítménye. Már Scorsese filmjében is megilletődöttség nélkül játszott, pedig a mélyvízbe volt dobva rendesen az otthoni szappanoperák után. Az FBI nyomozójának Denham ügynöknek a szerepét Kyle Chandler kapta, aki rutinosnak mondható az ilyen jellegű karakterek megformálását illetően. A gátlástalan részlegvezető brókert Matthew McConaughey hozta zseniálisan (itt még nagyon szembetűnő volt, hogy az AIDS-es szerepre milyen sokat fogyott, a Mielőtt meghaltam ugyanebben az évben készült). Belfort kissé buggyant apját a híres rendező Rob Reiner alakította (ő időnként színészkedik is), Belfort sleppjében feltűnik még Jon Bernthal (Brad) az ismertebb nevek közül. Cameoszerepben Spike Jonze látható, Scorsese ezúttal kivételesen nem jelent meg a vásznon, csak egy telefonhang erejéig szerepelt.

Nézzük a sztorit nagyvonalakban: a '80-as évek második felében időzünk New Yorkban. Jordan Belfort nagy terveket szövögetve érkezik a Wall Streetre: a töménytelen mennyiségű lé reményében meg akarja hódítani a brókerek világát, csak a módját kell megtalálnia. Sok egyéb már nem szükségeltetik, mivel az akarat adott: némi leleményesség, meggyőző stílus, no és persze jó nagy adag gátlástalanság, utóbbi viszont olyan mértékben, amitől kiakadna a barométer. Ezen tulajdonságok nagyjából garantálják a meggazdagodást eme "szubkultúrában", úgynevezett munka nélkül, ahol az ügyfél átverése lefektetett alapelv. A betanulását biztosító cég azonban lehúzza a rolót a fekete hétfőt követően, ezért Belfort átmenetileg csúnyán leég anyagilag, és ezt nem viseli túlzottan lelkesen. Egy vidéki kis cég épp tőzsdealkuszt keres, ő pedig habozás nélkül jelentkezik az újsághirdetésre. A kisstílű hely működését látva hamar rájön, hogy az itt telefonálgató elfuserált alakok filléres részvények rásózásával próbálják a szegényebb réteget megcélozni, nem igazán legálisan. Sebaj, Belfort tőzsdei tapasztalatával odateszi magát, és tarol. A többiek persze leesett állal konstatálják az addig számukra elképzelhetetlen eredményt. Belfort a Donnie nevű, szomszédjából időközben közeli barátjává avanzsált figurával - kiegészülve még néhány "ígéretes" haverral - rövidesen megalakítja a Stratton Oakmont befektetési céget, mely rövid idő alatt egy hatalmas pénzügyi kavalkáddá növi ki magát a maga féktelen kapzsiságával. Belfort már-már messiás szerepben tartja a lelkesítő bullshit beszédeit a brókereinek, és az irodákban (meg persze azokon kívül is) egy olyan dekadens, karikatúraszerű, és a könnyen jött dollármilliók által feje tetejére állított világ elevenedik meg a maga extrém szereplőivel, melyet ép ésszel nehéz felfogni. A kurvák, a kokain- és a gyógyszerhegyek között élő Belfort viselt dolgai azonban egyre szembeszökőbbek a hatóságoknak, így az FBI figyelme rögvest ráterelődik. A megvesztegethetetlen Denham ügynöknek feltett szándéka, hogy lecsapjon a cégre, és annak nagypofájú vezetőjére...

Ezúttal már nem a Cosa Nostra megidézése a feladat, hanem a trilógia három órás(!) záróakkordjaként Scorsese azokra a nagypályás fehérgalléros bűnözőkre irányítja a figyelmet, akik ha úgy alakul a világgazdaságot is képesek taccsra tenni semmi perc alatt. A téma tehát nagyon jól referál a modernitás eme súlyos problematikájára, a jelenünk nagymenő gengsztereire ha úgy tetszik, akik a gátlástalan bűncselekményeiket papíron, vagy épp merevlemezen követik el, és már nem kell de facto meggyilkolniuk senkit sem, ellenben akár tömegeket is képesek hazavágni (ezeknél a szélhámosoknál csak egy kártékonyabb állatfajta létezik mint tudjuk, a politikusok). Erkölcsi és morális tanmesét azonban nem kapunk (némi társadalomkritikát azonban igen), a rendező ítélkezés nélkül felvázolja az eseményeket, melyek egyébként önmagukért beszélnek. Ami a '90-es évek Scorsese-maffiafilmjeivel szemben ezúttal teljesen ellentétes tónusú az a hangulat, mely a feldolgozott témából egyenesen következik. Persze azok sem nélkülözték a csípős humort, ezúttal viszont jó nagy adagban zúdítja ránk a rendező, melynek fényében ez a film önfeledten vicces. Szinte már-már szatirikus felhangú, és nem ritkák a groteszkbe hajló jelenetek sem ebben a cinikus világban, amit úgy hívnak, hogy Jordan Belfort extrém hedonista életvitele. Számos jelenetben átjön annak improvizatív jellege, ami egyáltalán nem zavaró. A hosszú snittek ott vannak most is, és ami szintén nem változott az a kiváló vágás, mely a lendületes történetvezetés egyik fontos faktora. Ezúttal is - mint mindig - Thelma Schoonmaker volt a felelőse. Az operatőr viszont furcsamód nem Robert Richardson, hanem Rodrigo Prieto volt, aki az utóbbi években egyre többször dolgozik a rendezővel. Egyébként alapvetően filmre forgattak, és csak éjjel használtak Arri Alexa digitális kamerarendszert. Az itt-ott alkalmazott háttér CGI-effektek egy része bántóan gagyi volt, ezt feltétlenül bírálattal kell illetnem. Bár ez a film érzékelhetően elmarad a másik kettő szinte überelhetetlen zsenialitásától, ennek ellenére nagyon szórakoztató tud lenni az obszcenitása ellenére is, vagy éppen azért. Simán magával rántja a nézőt, közben pedig sírva röhöghetünk azokon a jeleneteken, amelyeken tulajdonképpen inkább már kötelező jelleggel zokognunk kéne. A forgatás természetesen New York City-ben zajlott java részben, és még néhány helyen az államban. Utóbbira jó példa Belfort háza, melynek fellelhetősége Oyster Bay, a medencés luxusházé pedig - ahol a partmenti bulit tartották - Sands Point (Long Island). Harrison városának egyik irodaépülete szolgált a Stratton Oakmont belső jeleneteihez helyszínként. A City-ben természetesen Manhattan volt a kiemelt, többek közt a Wall Street, a Nassau Street, a Rao's Restaurant, a Top of the Sixes Restaurant, a Trump Tower, a dél-manhattani városkép jellegzetességéhez szorosan hozzátartozó jachtkikötő fellelhetősége pedig a WTC tőszomszédságában lévő North Cove Marina volt, a Hudson partján.

Képek: TMBd

A film Mafab oldala