Dollárhegyek bűvöletében – A WALL STREET FARKASA (2013) kritika

Házimozi ajánló | 2019-09-07 | Szombati Zoli

Martin Scorsese nevének említése kapcsán elsőként a gengszterfilm műfaja ugrik be sokunknak, bár korántsem egysíkú rendezőről van szó, sőt épp ellenkezőleg: ám bizonyosan a bűnről szóló filmjei révén alkotta a legkülönlegesebbet. Kétségtelen, hogy Francis Coppola mellett Scorsese a zsáner királya. Három filmje van, amely stilárisan, a mozgóképes eszközrendszerét, annak dinamizmusát, illetőleg az alapvető cselekményívét tekintve közös nevezőre hozható, ennélfogva egyfajta lazább trilógiát képez ebben a nem mindennapi életműben. Nehéz lenne nem észrevenni ugyanis a formai, és részben a tartalmi hasonlatosságot "A Wall Street farkasa" és a '90-es években elkészült "Nagymenők", illetőleg "Casino" között (utóbbiról augusztusban írtam, remélhetőleg az 1990-es mestermű is hamarosan sorra kerülhet). Bár voltak a rendezőnek szép számmal - közvetett módon - a témához kapcsolható filmjei ezeken kívül is (pl. "Aljas utcák", "New York bandái", "A tégla"), ám ennyire átívelően szerves egységben sem tartalmilag, sem formailag nem illenek a sorba ezek az utóbb említett művek (meglátjuk, hogy a hamarosan bemutatásra kerülő "The Irishman" milyen filmnyelvi hozzáállást fog felvonultatni, a szereplőgárda természetesen már előzetesen is önmagáért beszél). A kvázi trilógia Robert De Niro szereplésével fémjelzett első két zseniális alkotása nyilvánvalóan sokkal inkább ízig-vérig maffiafilm, mint a jóval később elkészült tőzsdei bűnözőkről (átvitt értelemben szintén gengszterekről) szóló dolgozat. Azzal kapcsolatban sem lehetnek kétségeink, hogy ez a film nem ér a másik kettő nyomába, hiszen azok extraklasszis színvonalúak, míg a Jordan Belfort nem mindennapi gazemberségeit bemutató mozi  "csak" szimplán nagyon jó. Mik volnának ezek az említett hasonlatosságok? Mindhárom önéletrajzi könyvön, ennélfogva megtörtént eseményeken alapul. Mindháromban jelentős szerephez jut a narráció, a történetvezetés sémája egy villámgyors felemelkedésből törvényszerűen bekövetkező pofára esést vázol fel. Mindegyikben rengeteg karaktert vonultat fel a rendező, rendkívüli a dinamizmus, a filmekben jelen van az erőszak és a szex naturális ábrázolása (utóbbi inkább csak erre a filmre jellemző néhol, a fizikai erőszak kevésbé), no és persze rekordmennyiségű a káromkodás az összesben. Azonban a másik kettőhöz képest némi különbözőség is kiütközik, melyek közül a legjelentősebb a néhol groteszkbe hajló vicces jelenetek igen jelentős aránya.

Mivel a 2000-es évek már egy újabb éra a rendező munkásságában, így nem meglepő, hogy ezúttal Leonardo DiCaprio-val dolgozott. A sztárszínész kifejezetten pályázott a címszerepre, a film csak azért nem készülhetett el előbb, mert nagyságrendileg öt éven keresztül folyt a jogi huzavona, és a Warner akadékoskodása sem használt (tudniillik a stúdiónak averziója volt az időnként megjeleníteni kívánt alpári stílus miatt, de hát végtére is nem ártatlan báránykákról szól a rendező filmje ezúttal sem, nem értem mit képzeltek). Ez idő alatt DiCaprio mindenesetre még jópár remek filmet leforgatott, köztük a 2010-re elkészült "Viharsziget" című misztikus thrillert. (Persze ment a szokásosnak mondható kavarás mindeközben, egy ponton pl. úgy tűnt, hogy Ridley Scott lesz a direktor). Az elég nagy költségvetésű finanszírozást stúdiófüggetlenül sikerült végül tető alá hozni. Ebből kerekedett is egy szép nagy botrány, mivel a jóval 100 millió dollár fölötti összeg Malajziából érkezett, és az ügylet (finoman szólva) nem igazán volt habtiszta, mint utóbb kiderült. Röviden: a vád szerint Riza Aziz producer a maláj adófizetők pénzét nyúlta le egy helyi befektetési alapból (Scorsese erről nem tudhatott), melynek jó részét Hollywoodban mosta tisztára a Red Granite Pictures nevű cége révén. A film mindenesetre összejött, és anyagilag is elég nagy bumm lett, a rendező messze legnagyobb pénzügyi sikerét realizálhatta, ami közel 400 millió dolláros összbevételt jelentett. (Nem mellesleg több Oscar-nomináció is összejött, díj azonban nem). Emlékezhetünk, hogy a Golden Globe-díj megnyerését követően félig-meddig már mindenki DiCaprio kezében látta az aranyszobrot Jordan Belfort megformálásáért, ám ekkor Matthew McConaughey "közbeszólt", aki a "Dallas Buyers Club" főszereplőjeként valóban annyira zseniális alakítás nyújtott, ami ellen nem lehetett érdemben egy szavunk sem. Leo ekkor tehát hoppon maradt, aztán később Alejandro G. Inárritu filmje kapcsán már megnyugodhattak a kedélyek...

Mint Scorsese műveiben általában, ezúttal is erős szegmenst képez a casting minősége. Az egyidejűleg narrátori szerepben is helytálló DiCaprio a tőle megszokott magas színvonalon oldotta meg a feladatot, szerintem marhára szórakoztató volt őt ebben az eszelős szerepben látni. Emlékezhetünk, hogy játszott már nagy svindlert régebben a "Kapj el, ha tudsz" című (szintén felettébb szórakoztató) Spielberg-moziban is. Itt érdemes megemlíteni a továbbiakat illetően, hogy a karakterek egy jó részét fiktív nevekkel látták el az esetleges perek megelőzése céljából, így ennek megfelelően kerülnek említésre. A '10-es években egyre inkább előtérbe lépő Jonah Hill annyira szerette volna Belfort idióta haverját és cégtársát (Donnie) eljátszani - és persze a rendezővel forgatni -, hogy szinte ingyen vállalta a közreműködést. Finoman fogalmazva nem igazán volt konszolidált a karaktere, Hill volt az, akin talán a leginkább lehetett mulatni, olyan mértékben volt szétcsúszott sutyerák. Jól összehangolt párost alkotott a két színész, azt hiszem a begyógyszerezéses jelenetet nem könnyen fogjuk tudni elfelejteni... :) Említést érdemlő tény ezen a ponton, hogy Scorsese kifejezetten bíztatta a színészeit az improvizációs játékra. Belfort második feleségét (Naomi) Margot Robbie hozta, megelőzően Olivia Wilde került előtérbe, aki végül "túl idősnek" találtatott: minden relatív ugyebár. Azt viszonylag könnyen lehetett realizálni, hogy Margot Robbie milyen elvetemült mértékben szexi, ám az ausztrál színésznő a filmet követő világhírét olyan minőségi szerepek elfogadására is felhasználta Hollywoodban, melyben nem a külleme volt az elsődleges: az "I, Tonya"  amire gondolok elsősorban, ahol igen figyelemreméltó volt a teljesítménye. Már Scorsese filmjében is megilletődöttség nélkül játszott, pedig a mélyvízbe volt dobva rendesen az otthoni szappanoperák után. Az FBI nyomozójának Denham ügynöknek a szerepét Kyle Chandler kapta, aki rutinosnak mondható az ilyen jellegű karakterek megformálását illetően. A gátlástalan részlegvezető brókert Mark Hanna-t Matthew McConaughey hozta zseniálisan (itt még nagyon szembetűnő volt, hogy az AIDS-es szerepre milyen sokat fogyott, a "Dallas Buyers Club" ugyanebben az évben készült). Belfort kissé buggyant apját a híres rendező Rob Reiner alakította (ő időnként színészkedik is), Belfort sleppjében feltűnik még Jon Bernthal (Brad) az ismertebb nevek közül. Cameoszerepben a neves rendező Spike Jonze látható, Scorsese ezúttal kivételesen nem jelent meg a vásznon, csak egy telefonhang erejéig szerepelt.

Nézzük a sztorit nagyvonalakban: a '80-as évek második felében időzünk New Yorkban. Jordan Belfort nagy terveket szövögetve érkezik a Wall Street-re: a töménytelen mennyiségű lé reményében meg akarja hódítani a brókerek világát, csak a módját kell megtalálnia. Sok egyéb már nem szükségeltetik, mivel az akarat adott: némi leleményesség, meggyőző stílus, no és persze jó nagy adag gátlástalanság, utóbbi viszont olyan mértékben, amitől kiakadna az összes barométer. Ezen tulajdonságok nagyjából garantálják a meggazdagodást eme "szubkultúrában", úgynevezett munka nélkül, ahol az ügyfél átverése lefektetett alapelv. A betanulását biztosító cég azonban lehúzza a rolót a fekete hétfőt követően, ezért Belfort átmenetileg csúnyán leég anyagilag, és ezt nem viseli túlzottan lelkesen. Egy vidéki kis cég épp tőzsdealkuszt keres, ő pedig habozás nélkül jelentkezik az újsághirdetésre. A kisstílű hely működését látva hamar rájön, hogy az itt telefonálgató elfuserált alakok filléres részvények rásózásával próbálják a szegényebb réteget megcélozni, nem igazán legálisan. Sebaj, Belfort tőzsdei tapasztalatával odateszi magát, és tarol. A többiek persze leesett állal konstatálják az addig számukra elképzelhetetlen eredményt. Belfort a Donnie nevű, szomszédjából időközben közeli barátjává avanzsált figurával - kiegészülve még néhány "ígéretes" haverral - rövidesen megalakítja a Stratton Oakmont befektetési céget, mely rövid idő alatt egy hatalmas pénzügyi kavalkáddá növi ki magát a maga féktelen kapzsiságával. Belfort már-már messiás szerepben tartja a lelkesítő bullshit beszédeit a brókereinek, és az irodákban (meg persze azokon kívül is) egy olyan dekadens, karikatúraszerű, és a könnyen jött dollármilliók által feje tetejére állított világ elevenedik meg a maga extrém szereplőivel, melyet ép ésszel nehéz felfogni. A kurvák, a kokain- és a gyógyszerhegyek között élő Belfort viselt dolgai azonban egyre szembeszökőbbek a hatóságoknak, így az FBI figyelme rögvest ráterelődik. A megvesztegethetetlen Denham ügynöknek feltett szándéka, hogy lecsapjon a cégre, és annak nagypofájú vezetőjére...

Ezúttal már nem a Cosa Nostra megidézése a feladat, hanem a trilógia 3 órás(!) záróakkordjaként Scorsese azokra a nagypályás fehérgalléros bűnözőkre irányítja a figyelmet, akik ha úgy alakul a világgazdaságot is képesek taccsra tenni semmi perc alatt. A téma tehát nagyon jól referál a modernitás eme súlyos problematikájára, a jelenünk nagymenő gengsztereire ha úgy tetszik, akik a gátlástalan bűncselekményeiket papíron, vagy épp merevlemezen követik el, és már nem kell de facto meggyilkolniuk senkit sem, ellenben akár tömegeket is képesek hazavágni (ezeknél a szélhámosoknál csak egy kártékonyabb állatfajta létezik mint tudjuk, a politikusok). Erkölcsi, és morális tanmesét azonban nem kapunk (némi társadalomkritikát azonban igen), a rendező ítélkezés nélkül felvázolja az eseményeket, melyek egyébként önmagukért beszélnek. Ami a '90-es évek Scorsese-maffiafilmjeivel szemben ezúttal teljesen ellentétes tónusú az a hangulat, mely a feldolgozott témából egyenesen következik. Persze azok sem nélkülözték a csípős humort, ezúttal viszont jó nagy adagban zúdítja ránk a rendező, melynek fényében ez a film önfeledten vicces. Szinte már-már szatirikus felhangú, és nem ritkák a groteszkbe hajló jelenetek sem ebben a cinikus világban, amit úgy hívnak, hogy Jordan Belfort extrém hedonista életvitele. Számos jelenetben átjön annak improvizatív jellege, ami egyáltalán nem zavaró. A hosszú snittek ott vannak most is, és ami szintén nem változott az a kiváló vágás, mely a lendületes történetvezetés egyik fontos faktora. Ezúttal is - mint mindig - Thelma Schoonmaker volt a felelőse. Az operatőr viszont furcsamód nem Robert Richardson, hanem Rodrigo Prieto volt, aki az utóbbi években egyre többször dolgozik a rendezővel. Egyébként alapvetően filmre forgattak, és csak éjjel használtak Arri Alexa digitális kamerarendszert. Az itt-ott alkalmazott háttér CGI-effektek egy része bántóan gagyi volt, ezt feltétlenül bírálattal kell illetnem. Bár ez a film érzékelhetően elmarad a másik kettő szinte überelhetetlen zsenialitásától, ennek ellenére nagyon szórakoztató tud lenni az obszcenitása ellenére is, vagy éppen azért. Simán magával rántja a nézőt, közben pedig sírva röhöghetünk azokon a jeleneteken, amelyeken tulajdonképpen inkább már kötelező jelleggel zokognunk kéne. A forgatás természetesen New York City-ben zajlott java részben, és még néhány helyen az államban. Utóbbira jó példa Belfort háza, melynek fellelhetősége Oyster Bay, a medencés luxusházé pedig - ahol a partmenti bulit tartották - Sands Point (Long Island-en). Harrison városának egyik irodaépülete szolgált a Stratton Oakmont belső jeleneteihez helyszínként. A City-ben természetesen Manhattan volt a kiemelt, pl. a Wall Street, a Nassau Street, a Rao's Restaurant, a Top of the Sixes Restaurant, a Trump Tower, a dél-manhattani városkép jellegzetességéhez szorosan hozzátartozó jachtkikötő fellelhetősége pedig a WTC tőszomszédságában lévő North Cove Marina volt, a Hudson partján.

Képek: TMBd

A film Mafab oldala