Netflix fantasy - A SÖTÉT KRISTÁLY: AZ ELLENÁLLÁS KORA (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2019-09-24 | Sós Áron Árpád

Ha egy szóval kellene jellemeznem a Netflix új üdvöskéjét, A Sötét Kristály: Az ellenállás korát, akkor az az lenne, hogy varázslatos. Ám ennél jóval többet érdemel a sorozat.

Kezdjük ott, hogy a Netflix nagyon merészet gondolt, mikor bevállalta ezt az egészet, hiszen a vizualitástól hemzsegő technikai világban, amikor a nézők ingerküszöbe az egekben van, és annyira hozzá vannak szokva a CGI-hoz és az animált karakterekhez, akkor szinte öngyilkosságnak tűnik egy teljes bábokra épülő sorozatot csinálni.  Ám a Netflix és Louis Leterrier, a rendező nem így gondolták. És nekik lett igazuk, 2019-ben egy majdnem teljesen bábokból és makettekből felépülő sorozat simán megállja a helyét, és kenterbe ver nem egy filmet vagy sorozatot. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy Az ellenállás kora nem egy lélektelen kizsákmányolása lett az évtized iránti nosztalgiahullámnak, és Henson örökségének, hanem egy nagyon is tiszteletteljes főhajtás az eredeti mű iránt. Másrészt pedig a rendező végig szem előtt tartotta azt az igazságot, hogy akkor jó egy bábfilm, ha a néző egy idő után elfelejti azt, hogy a képernyőn bábokat lát.  Ez pedig maradéktalanul teljesül is itt, köszönhetően a látványnak, a zenének és a színészi játékoknak. Ám ne szaladjuk ennyire előre, haladjunk csak szépen sorjában.

Kezdjük a történettel: a sorozat előzménye Jim Henson klasszikus művének, az 1982-es A sötét kristálynak (mivel a film egy kerek egész véget kapott, nem nagyon lehetett folytatni). Maga a film nálunk sosem lett igazán híres, tőlünk nyugatabbra annál inkább. Az évek során igazi kultikus státusza lett, köszönhetően annak, hogy egy igazi '80-as évekbeli ifjúsági mű, amely amennyire gyermeteg néha, annyira sötét is.

Egy másik korszakban, egy másik világon, Thra bolygóján járunk, mely három Nap körül kering, ahol minden élet forrása egy hatalmas kristály. Minden élőlény a bolygón harmóniában áll egymással és Thraval. Ezért aki meghal, az újra egyesül a bolygóval, és nem tűnik el. Az életet adó kristályt Augrha anya őrzi. Thra legnépesebb faja pedig a Gelflingek (koboldok), akiket 7 klán alkot, köztük a művelt hegyi, a harcos erdei és a nemes lelkű mélységi Gelflingek. Emellett matriarchális társadalomban élnek. Ám 1000 évvel ezelőtt a világban megjelennek a Skeksisek, ezek a keselyű-hüllő szerű lények a világegyetem csodáiról szóló meséikkel lenyűgözték Aughrat, aki egyre jobban a csillagok közé vágyódott ezután. A Skeksisek alkut ajánlottak neki, építenek egy planetáriumot számára a csillagok tanulmányozásához, cserébe ők védelmezik a Kristályt, amíg Aughra távol van. Aughra belement az alkuba és a Kristálynak új védelmezői lettek. Ám ahogy lenni szokott, innentől kezdődtek a bajok. A Skeksisek rövid időn belül a bolygó urai lettek, a Gelfingeket hazugságok és ármányok útján megosztották és a szolgáikká tették. Azon fajok pedig, akik nem hódoltak be az új uraknak, azokra vagy megsemmisítést várt, vagy pedig a száműzetés. Emellett a Skeksisek a Kristály hatalmát is állandóan csapolták, mivel rövid életűek voltak, és hamar oszlásnak indult a testük. Ezért állandóan azt keresték, hogyan lehet legyőzni a halált, és a Kristálytól várták a megoldást. Ám az 1000 éves csapolásnak meglett az eredménye, a Kristály sötétté vált (innen a cím) és életadás helyett életet vesz el. Emellett elkezdett terjedni a Sötétség is Thran, ami mindent megront és elpusztít. A Kristály urai nem törődve a terjedő Sötétséggel új energia után kezdtek kutatni, és végül rájöttek, hogy a bolygó fajainak életerejét, ha lecsapolják, akkor fiatalok maradhatnak. Titokban elkezdték lecsapolni a Gelfingeket, ám közülük három: Deet, Brea és Rian egymástól függetlenül rájönnek az igazságra, és elkezdődik a kaland, hogy megmentsék Thrat, és legyőzzék a zsarnokokat. A történetről többet nem szeretnék elmondani, mert azt fedezze fel mindenki maga.

Annál inkább a szinkronstábról és a két oldalról. Az, hogy minden karakter élőnek és élettel telinek tűnjön nem kis részt annak köszönhető, hogy a színészek zseniálisan szólaltatják meg őket. A Netflixnek sikerült egy roppant erős stábot verbuválnia. Csak pár név a teljesség igénye nélkül: Taron Egerton, Anya Taylor-Joy, Mark Stong, Mark Hamill, Harris Dickinson, Lena Headey, Natalie Dormer, Jason Isaacs, Helena Bonham Carter, Toby Jones, Simon Pegg, Sigourney Weaver. Közülük is kiemelkedik mindenképpen Mark Hamill és Simon Pegg. Ám a többiekre se lehet panasz, igazi minőségi munkát végeztek. (Bár a Netflixre magyar szinkronnal került fel a sorozat, én mégis eredeti nyelven ajánlom a stáb miatt).

A Skeksisek és Gelfingek ellentéte a tipikus jó és rossz harca, ám bőven foglalkozik máig aktuális témákkal, mint például: a korrupt rendszerek, a vezetők gyarlósága, a hatalomvágy személyiségformáló szerepe, az összefogás és az igazság iránti ösztönös vágy, a természettel való egyensúly és a halál kérdése. Szerencsére a Gelfingek szála izgalmasabb lett, mint az eredeti műben. Emellett Rian, Deet és Brea karakterei nagyon szerethetőek. Ám a show-t egyértelműen a Skeksisek lopják. Élmény nézni a sunyi, alattomos hatalmi harcaikat és a politikai játszadozásaikat.

A produkció felemás lenne, ha csak a történet és a színészi játék lenne jó. De itt a látvány is pazar, nem beszélve a bábok részletes kidolgozásáról. Ez annak köszönhető, hogy a stáb egy része azokból áll, akik már a '82-es filmben is közreműködtek, köztük a Henson család tagjai, akik ugyanúgy mesterei a szakmának, mint maga Henson volt, illetve a figurákat tervező zseniális illusztrátor, Brian Froud. Az összes Skeksis a legapróbb részletig meg van munkálva, de ez igaz a tájra is. A világ pazar módon lett megalkotva. Összességében az összes teremtmény valami eszméletlenül lett megvalósítva és kidolgozva, és minden egyes faj egyedi, a nézőnek nincs olyan érzése, hogy ezt már láttam máshol. Néhol használnak CGI-t, de ez alig észrevehető, mivel teljesen beleolvad a látványba és okosan használják. Nem egy mai blockbuster megirigyelné ezt a fajta kreatív látványvilágot.

Ami pedig ennél is jobb, az a rendezés és a kamerakezelés. Amit Louis Leterrier leművel, az helyenként valami fenomenális. Nagyon kreatív megoldásai vannak, és jól érzi az akciókat, bár ez valahol nem meglepő, ő rendezte a Szemfényvesztőket, A Titánok harcát és a Szállító 2-t is.

És akkor ott van a zene. Daniel Pemberton most is fantasztikus munkát végzett. Az eredeti témát meghagyva, kicsit átalakítva, de még mindig kevés hangszerrel, egy magával ragadó hangulatot kölcsönöz a sorozatnak, ami egyszerre fennkölt, és mégis nagyon depresszív. Arról nem beszélve, hogy minden egyes trackbe belecsempészett egy-egy kelta zenei motívumot, amitől még ősibb és magasztosabb lesz az egész mű.

Ha negatívumot kellene mondanom, akkor csak annyit tudnék, hogy a széria túl tömény. Nem az a sorozat, amit egy délután alatt az ember ledarál, emiatt pedig nem biztos, hogy mindenkinek bejön. Szeretnék még egy dolgot a végén megjegyezni: bár a Netflix hétéves kortól ajánlja a sorozatot, én biztos, hogy nem mutatnám meg egy ilyen korú gyereknek, ahhoz ugyanis túl brutális, sötét és groteszk. Kicsit idősebben már minden bizonnyal fogyaszthatóbb.

A Sötét Kristály: Az ellenállás kora egy igazi kincs a mai világban, egy hihetetlenül egyedi alkotás, ami egy varázslatos utazásra invitálja a nézőjét. Olyan kalandra, ami manapság ritka. Rég láttam már ennyire kreatív és lenyűgöző látvánnyal bíró sorozatot. Bátran ajánlom mindenkinek.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala