Mindenkiben ott pislákol - A VILÁGÍTÓTORONY (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2019-09-24 | Turner

119 éve tartja lázban az embereket a skóciai Eilean Mór szigetén található világítótorony, melyben három matróz nyomtalanul eltűnt 1900. december 15-én. Bevetett ágyak, kihűlt kandalló, megállt óra, kétes naplóbejegyzések, a jórészt madarakból álló élővilág – ennyit talált a kutatócsapat, semmi mást. Robert Eggers filmje, A világítótorony nem oldja fel az anomáliát, de képet ad a férfiak pszichológiai változásairól. Kőkeményen.

Számunkra lényegtelen, Eggers merített-e a megtörtént esetből. Egy biztos, mindkét történetet megfejthetetlenség és misztikum döbbenetes atmoszférája hatja át. Eleve az alapszituáció, hogy ketten egy szigeten, egy toronyba bezárva élnek, már durva reakciókat feltételez a karakterek részéről.

Robert Pattinson (Ephraim Winslow) és Willem Dafoe (Thomas Wake) két különböző jellem, ami már eleve okot ad a konfliktusra. Előbbi a segéd, aki jó pénz reményében száműzte magát önként az öreg jobbjára, távol mindentől. A tapasztaltabb ex-tengerész, Wake saját meggyőződései rabja, mely rigolyái őrültnek mutatják be, mégis kapaszkodóként szolgálnak, hogy el ne veszítse „ép” eszét.

Régen – vagy talán soha – nem éreztem ilyet, mint A világítótorony első snittjénél. Rögtön a bensőmig hatolt, és tudtam, hogy félelemmel teli imádat fog hatalmába keríteni végig. A 35mm-es film (vagyis a 4:3-as képarány), a fekete-fehér kópia és a hozzá társított hangsáv olyan elemi erővel jelent meg, amilyet még nem tapasztaltam, pedig csak két ember sziluettjét láthattuk, ahogy egy hajó tatján ringatóznak. Révületbe ejtő, ahogyan a testek ütemesen hullámzanak a tengerrel szinkronban, és közben a monoton természetes zörejek egyre ritmikusabbá válnak, hogy végül egy dús, vészjósló dalba rendeződjenek. A víz csapdosása, a szél susogása, a ködkürt, a zakatolás mind egy egységet alkot, ami már nem háttérzajként funkcionál, hanem alátámasztja a készülő kavalkádot.

Nem kell sok, hogy a bezártság, a magány érzése, az elérhetetlennek tűnő vágyak, a be nem váltott elképzelések, a szuggesztív táj kikezdje a legedzettebbeket is. Pláne, hogy szereplőink a személyiségükből fakadóan nem képesek együtt élni egymással, az alá-fölérendeltség, az eltérő motivációk és szokások felerődösnek egy ennyire extrém szituációban. Ezek adják a film dinamikáját és struktúráját. De nem csak egy tökéletesen összerakott kamaradrámáról beszélünk. A szellemi leépülés egyre lejtősebb útján megjelennek a különböző rögeszmék és látomások, amik szürreálissá teszik a filmet, ugyanakkor nem egyértelmű, hogy hol kezdődik a hallucináció és hol ér véget a valóság. Egy ponton már nem fontos, hogy a realitás talaján maradjanak, megszűnik a tér és idő mind a szereplők, mind a közönség számára.

Jelen van a horrorból ismert suspens a maga sejtelmességével, de beszélhetünk elbeszélői bravúrról is, mert kiszámíthatatlanságával nézője elméjét is megbontja. Mindkét szereplő egyre rapszodikusabban viselkedik, leépítik magukat és egymást. Egy idő után már nem tudjuk eldönteni, meddig lehet még fokozni az őrületet, és ki bukik el hamarabb.

Az őrök időről időre próbálnak eleget tenni bizonyos háztáji munkáknak vagy kevésbé nemes és civilizált szórakozási formáknak, részben mert ösztönösek, részben mert emlékezteti őket a hátrahagyott társadalomra. Például isznak, táncolnak, énekelnek, de mind tudjuk, hogy alkohol számonkéri azt a pár boldog órát negatív vonzataival. Ki tudja, mióta tengődnek elszigetelve, lerészegednek, elhagyatottak és ki nem állhatják egymást – és ezt nem átallnak a másik szemére vetni egyre durvább és szemérmetlenebb módon. Versengenek mind a magánéletben, tudásban, karrierben, mert csak egymásra maradtak.

A szélsőséges jellemek más és más megformálást igényelnek, ezzel együtt rettentő intenzitást. Pattinson és Dafoe jelenléte a vásznon hihetetlenül domináns, még ha elsőre nem is tűnik mindig úgy. A film elején még relatíve normális férfiakat festenek le nekünk – már amennyire egy elzárt torony őrzésére vállalkozó embert annak lehet nevezni. De van egy rendkívül árulkodó és jelentőségteljes kép, mikor a két főszereplő megérkezik a szigetre, és a kamerába bámul. Tekintetük veszettül átható és semmi jót nem sugall. Két cudar ember cudar életét festi le fél percben.

Mindkettejük játéka fenomenális. Pattinson Winslow-ja méreggel teli, egy aktív vulkán, aki célt próbál találni életének, és a lehetőséget, hogy elbukik, nem tudja megemészteni. Soha nem látott energiával dolgozik. Dafoe szintén, az ő karakteréről megmondhatatlan, mikor van eszénél és mikor nem, szemében végig olyan tűz lobog, ami lehet a mindentudás és a totális elmebaj lángja is.

És ami számomra a film leggyönyörűbb teljesítménye: a fényelés. Eleven körvonalak, éles kontrasztok, harsány élfények jellemzőek a belső terekben, külső tereknél általában jóval kisebb a differencia. Mintha Eggers azt akarná mondani, hiába tűnik zordnak a vidék, az igazi veszedelem a toronyban, bennünk játszódik. A színészek arcát is úgy világították meg, hogy minél jobban igazodjon aktuális lelkiállapotukhoz, és felerősítse azok mimikáit és érzelmeit.

Szorongató hangulata ellenére mértani precizitással elhelyezve kapunk egy-egy poént, ami dramaturgiailag abszolút indokolt és kellően oldja a felszültséget, de csak azért, hogy utána még mélyebbre húzza a nézőt.

A könnyen felismerhető motívumokon kívül elég nagy szabadságot ad Eggers a fabulát illetően. Mondják, minden ember más filmet lát. A világítótoronyban ez különösen érvényesül, kezdve a víziókra adott magyarázatokkal, azzal bezárólag, hogy a háborodott őrökben mindenki kicsit felismeri magát.

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.
Képek forrása: IMDb