Washington rendez - FENCES (2016) kritika.

Házimozi ajánló | 2017-04-22 | Niwrok

A tavalyi botrány után -ami a fekete filmesek megbecsülését érintette leginkább- az Amerikai Filmakadémia az idei évet láthatóan egyfajta engesztelésnek szánta, így még a legjobb filmek jelöltjeinek listáján is erősen felülreprezentáltak voltak a feketék hátrányos megkülönböztetésével, polgárjogi problémáikkal foglalkozó, illetve megspékelt filmek. A Hidden Figures az emelte ki remek alakítások segítségével és az űrhajózás mérföldköveinek bemutatásával, hogy ez a fajta fehér önérzet hogyan mehetett a hatékonyság, akár a szovjetekkel való verseny rovására, a Moonlight, ami ugye nyert is, duplán markolt bele a tutiba egy fekete meleg srác színműből adaptált történetén keresztül, a Fences pedig egy munkáscsalád történetét vitte vászonra valamikor az ötvenes évek Amerikájából.

Troy Maxson (Denzel Washington) és a felesége, Rose (Viola Davis) kevés pénzükből napról napra, egyszerűen, de sok vidámsággal élik az életüket. A férfi kukásként dolgozza végig a hetet, amíg az asszony otthon az ételről és a tisztaságról gondoskodik, továbbá neveli a 17 éves fiukat, Cory-t. Délutánonként aztán megélénkül a ház, mert még ha kevesen is járnak hozzájuk, de gyakori vendég a Troy előző házasságából született, már felnőtt Lyons, a környéken lakó barát és kolléga, Bono, és Troy testvére, Gabe, aki egy súlyos háborús sérüléssel kénytelen együtt élni. Ilyenkor Troy szívesen ül ki a hátsó udvarra, és vég nélkül ontja a történeteket, amikben a valóság keveredik a fantáziával és sok-sok baseball-lal, és amik a nehézségek ellenére is zálogai a jó hangulatnak. Ezek a jobb napok. Troy-nak azonban vannak rosszabb napjai is, amikor felszínre törnek azok az érzések, amiket gyerekkora óta magában hord, és ami egyik nap a határozottságát, a kiállását adja, az másnap talán megkérdőjelezhetetlen merevség, hogy megőrizze a családot olyannak, amilyennek ő akarja... és miközben Rose is csak ezt szeretné, attól fél, éppen Troy fogja lerombolni azt.

Az a jó ebben a filmben, hogy éppen annyira foglalkozik a diszkrimináció kérdésével, hogy az ne menjen a családi dráma rovására. Ez adja magát az olyan kérdéseknél, mint hogy Troy mennyit küzd a szakszervezetnél azért, hogy feketeként is sofőr lehessen belőle, de csak a kukák kiborogatására tartsák elég jónak őket, vagy hogy súlya legyen, amikor Cory a focira akarja feltenni az életét. De ahogy Troy a vidám történetekből kifogyva az apjáról kezd beszélni, és arról, hogyan kellett elszöknie előle a gyerekkorból épp csak kinőve, abban is felidéződik a rabszolgatartó társadalmi rendszer és annak utóhatásai, ami Lincoln után 40 évvel is szedi az "áldozatait". 

De ez a téma inkább csak a film közepén kerül elő, amire már a néző átvergődött a meglehetősen harsány első fél órán. Amire megismerte azt a kirakatot, amit a Maxson-család maga előtt is mutatni szeretne magából: az egymásért kerge tiniként rajongó házastársakról, a dicső sportsikerek elé néző fiúról, ahol még a család fekete báránya, a klubokban zenélő Lyons is csak annyira "fekete", hogy időnként eljön az apjához lejmolni egy kis pénzt fizetésnapon. Ahol még nincs szó arról, hogy Troy gondolkodására hogyan nyomta rá a bélyegét az apja, később pedig az ifjúkori ballépései, amik akkor a létfenntartáshoz tűntek szükségesnek, és hogy az öregedésben megkeseredett beteljesületlen célok és vágyak hogyan kezdik el szétfeszíteni ennek a családnak a kereteit. Ahol igazán kiderül, hogy az alma mennyire nem esett messze a fájától, ahol a baseball-hasonlatok és a szigorúsággal vegyes tekintélyelvűség (ld. "Amíg az én kenyeremet eszed, addig azt csinálod, amit mondok!") réseibe egyre inkább beszívárog a vélelem az ismeretlentől. Ahol még Rose nem mondta el a szívszorító beszédét a féltestvéreiről (tényleg erős jelenet, nem lennék meglepve, ha Viola Davis erre kapta volna meg az Oscart), ahol még nem került elő Gabe története, és hogy milyen viszonyban vannak Troy-jal, és ahol még Troy sem vallotta be, hogy mit is csinál akkor, amikor a haverokkal eljár sörözni. És ebben áll a cím magyarázata, a szimbólumként megjelenő kerítés, és ahogy ki is mondják: van, aki azért épít kerítést, hogy kint tartson valamit, más éppen azért, hogy bent. 

Az epilógusnak is beillő vége, az utolsó húsz perc azonban eléggé lefelé görbítette a számat. Már az is zavart, hogy a harmadik "felvonást" lezáró konfiktus utóhatását egyszerűen átugorva a film előrelép vagy tíz évet, pedig engem az jobban érdekelt volna, mint amit maga az író fontosnak tartott megmutatni. Hiába jó érzelmileg a jelenet, összességében sokat nem ad a filmhez. A nagyobbik baj viszont az, hogy a talán pozitívnak szánt befejezés akkora fejesugrást csinál a meseszerű giccsbe, amitől épp az a valószerűség és mélység illan el, amire olyan sokat épített a film.

A Fences egy olyan férfi története, aki a múltja terhe alatt sok hibát elkövetett -ami miatt sok terve és álma csak terv és álom maradt-, és most, hogy ennek vezekléseképpen olyan sokáig próbált megmaradni a jó apa és a jó férj szerepében, megérezve az öregség és azon keresztül a halál szelét, úgy érzi, az életnek kell még mást is tartogatnia, mint ezt. Talán egy kicsit hosszúra nyúlt, de a sztori -egy elsőre egyszerűnek látszó családi drámán keresztül is- érdekes annyira, az alakítások meg vannak olyan hitelesek, hogy az eddig látott jelöltek közül talán leginkább ennek adtam volna az én díjamat... de ahhoz a lezárást valahogy máshogy kellett volna megadni ennek a filmnek, az az egyetlen, ahol Denzel Washington rendezése megbotlik. Így csak erős középmezőny.

.