Dirty Harry békére talált – GRAN TORINO (2008) kritika

Házimozi ajánló | 2019-10-12 | Szombati Zoli

Még az olyan nagy formátumú, és stabilan átlag feletti szinten teljesítő filmeseknél is, mint amilyen az elnyűhetetlen Clint Eastwood, megfigyelhetőek - a megszokott magas színvonalhoz képest is - kiemelkedőbb alkotások a filmográfiában. Kétségtelenül az egyik ilyen nagy csúcspont volt a Nincs bocsánat még 1992-ből, mely mesterművel Eastwood a maga részéről - William Munny történetén keresztül - stílszerűen lezárta, és befejezettnek tekintette a western műfaját: azt a műfajt, mely Sergio Leone filmjei révén egykor a sztárság csúcsára repítette őt. Ha első pillantásra talán nem is egyértelmű a párhuzam, de gyakorlatilag ugyanez figyelhető meg a Gran Torino esetében is, csak ezúttal átvitt értelemben Dirty Harry karaktertípusának vonatkozásában, hiszen Walt Kowalski és az igazságosztó zsaru személyiségjegyei bizonyos nézőpontból párhuzamba állíthatóak (a nyitófilm rendezői munkálatait egyébként másik mentora, Don Siegel jegyezte). Clint Eastwood az elmúlt bő évtizedben ennél jobb filmet nem készített, a Gran Torino egyértelműen az időskori rendezői életművének eddigi legkiemelkedőbb szintézise. Az ő magas színvonalán természetesen erős közepes teljesítményre azért szinte mindig futotta ezt követően is, melyre az Invictus, vagy a Sully tökéletes például szolgál. Elvileg úgy volt anno kommunikálva, hogy a színészi hattyúdala lesz a film, ám nem így történt. (A legújabb épp mostanság volt aktuális: A csempész ugyan fel tudott villantani remek pillanatokat, sőt szórakoztató is volt számomra, de egyáltalán nem tudott felnőni Eastwood nagy alkotásai közé, talán nem is nagyon akart). Véleményem szerint a legnagyszerűbb húzás az lett volna mégis, ha a Gran Torino véglegesen lezárja a színészi pályáját, a filmdráma ütős végkifejletének ismeretében. A mester mindenesetre így 90 felé közeledve sem adja fel, s teljes joggal szélesíti tovább rendezői életművét. Úgy fest, egyfajta küldetéstudatként még mindig maradt releváns mondanivalója, és ez remek hír minden valamirevaló filmrajongó számára. Nem lehet nem észrevenni, hogy az elmúlt évtizedben többször is megtörtént eseményeken alapuló, néhol az amerikai patriotizmus eszményével átitatott heroizáló nézőpontú alkotásokkal jelentkezett, imitt-amott némiképp el is vetve a sulykot, azaz felvetődhettek tárgyilagosságbeli kérdések. A legújabb munkáját, az idei díjszezonra minden bizonnyal sikerrel érkező Richard Jewell című rendezését hamarosan mi is megpillanthatjuk...  

Eastwood a 2000-es évek óta megszokott, mondhatni állandó stábjával készítette a Gran Torinót is: saját cége, a Malpaso szerepelt gyártóként, a Warner Bros. volt - mint az ő esetében szinte minden egyes alkalommal - a disztribútor, Joel Cox a vágó, Tom Stern pedig az operatőr. Rendre megfigyelhető egy olyan tendencia Eastwood munkái kapcsán (a feldolgozandó téma függvényében, és így bizonyos időközönként persze), hogy jobbára - vagy éppenséggel teljesen - ismeretlen (gyerek)színészeket emel be a filmjeibe. Mégpedig olyanokat, akik megbecsülve a nagy lehetőséget kitűnő alakítást képesek nyújtani (ez a tény is mutatja egyébként, hogy milyen kiemelkedő kvalitású rendező, aki remekül instruál, és persze inspirál). Ezúttal szükség volt egy speciális ázsiai etnikum, jelesül hmong gyökerekkel rendelkező színészek castingjára a filmhez, a szereplőválogatásokat pedig olyan helyszínekre írták ki, ahol a laoszi és vietnami származású hmongok nagyobb közösségekben élnek az USA-ban (Kalifornia, Michigan, Minnesota államok területén). Többségük közvetlen színészi tapasztalatokkal nem is rendelkezett, közülük ketten kerültek főbb szerepbe, és mindketten remek teljesítményt nyújtottak: Bee Vang állt remekül helyt Tao szerepében, és Ahney Her pedig a lánytestvért, Sue-t alakította. Olyan kvalifikált színészeket is felvonultat a film, mint például John Carroll Lynch, aztán ott van Brian Howe, a katolikus papot bizonyos Christopher Carley játssza, aki számomra ugyan eddig a pontig ismeretlen volt, mégsem hagyott a játéka kívánni valót maga után. Megjelenik a vásznon egy rövid jelenetben Scott Eastwood, azaz a rendező legfiatalabb fia is, a jelentős hasonlóságuk okán természetesen rögtön kiszúrható.

A történet tartalmi felvezetéséről néhány szót: a koreai háborút is megjárt, az élet illúzióival szemben már rég meghasonlott Walt Kowalski, a magának való, morózus jellemű, erősen konzervatív értékrendet képviselő egykori detroiti autógyári munkás éppen elveszíti szeretett feleségét. A família összegyűlik a temetésre, de Walt sem két fiával, sem azok családjaival nem találja már a közös hangot a világlátásuk teljes különbözőségéből kifolyólag. A kültelki kertvárosban élő Walt új szomszédaival, a délkelet-ázsiai többgenerációs bevándorló hmong családdal sem jön ki jól, teljes a távolságtartás, sőt jelentékeny kulturális szakadék tátong köztük. A szókimondó Walt nem is rejti véka alá jelentős ellenérzéseit velük kapcsolatban. Mindez akkor tör a felszínre igazán, amikor egyik éjjel Tao, a szomszédban lakó fiú megpróbálja meglovasítani a rendkívüli becsben tartott 1972-es Ford Gran Torinót Walt garázsából. Mint kiderül, a srácot az egyik hmong banda kényszerítette erre, Tao akarata ellenére. Walt (kezdetben nem szándékosan) megvédelmezi a bandától, a szomszédok viszont nagyra értékelik ezt a tettet, és a tradíciójuk mentén honorálják is. Lassan leomlik a megbonthatatlannak tűnő fal, és különös, egyfajta apa-fiú jellegű barátság veszi kezdetét Walt és Tao között... 

A Gran Torino egyéni drámákba oltott szociokulturális dráma, mely igen szerteágazó kérdésekben foglal egyszerre állást, méghozzá konzekvensen, ezért különlegesen jó és sokrétű jelentésréteggel operáló film, mindezeken túl zseniális humorral is fűszerezett. Az értő rendezői hozzállás nyomán kidolgozott többrétegű tartalmi vonatkozás szimbolizmusában is remek, épp ez a párhuzamosan futó, és társadalmi kérdésekben is határozott állásfoglalással élő témaválasztás a legjobb a filmben  (mindamellett, hogy igen szórakoztató is). A rendező (Walthoz hasonlatosan) nem rejti véka alá véleményét, és a hangvétel sokszor ennek megfelelően kissé nyers: Eastwood nagyjából ugyanilyen szókimondó személyiség a valóságban is, mint a főhős, szóval ezen a párhuzamon nincs mit csodálkozni. Valószínűleg ennek a ténynek tudható be, hogy egy ilyen remek, feltáró jellegű (ebben az értelemben progresszív), de erősen anti-píszí és anti-establishment film nem "kaphatott" komoly díjjelöléseket. A témaválasztás olyan alapvető kérdésekre referál, mint az öregséggel járó magány, az áthidalhatatlannak látszó generációs különbségek, a multikulturalizmus és annak felszíne alatt fortyogó (néhol jogos) előítéletek napjaink modern amerikai társadalmában, aztán a közösségi asszimilációra való képesség kérdésköre is érdekes, vagy épp az antagonisztikus prekoncepciókon alapuló rasszizmus témája. Mindehhez a kultúrxenofób Walt karaktere tökéletes alany, hiszen prototípusát jelenti a republikánus, erősen konzervatív "WASP" amerikainak (hogy hányadik generációs lengyel-amerikai Walt, az egyébként nem derül ki, de a karakter névválasztása nyilvánvalóan nem véletlen). Láthatólag a rendező egyik legösszetettebb karaktere Kowalski, aki egyszemélyben birtokolja az ikonikus westernhős és Dirty Harry személyiségjegyeit. Érdekes módon a valóban szépséges Ford Gran Torino is szinte önálló karakterré lép elő, bár sokkal inkább szimbóluma mindannak a vidéki konzervatív amerikanizált világlátásnak, amit Walt következetesen képvisel.

A remek forgatókönyv nyomán (Eastwood híres arról, hogy szinte sohasem változtatja meg) még olyan kérdések felvetésére és taglalására is futja a film árnyalt témaválasztásának erejéből, mint a krisztusi bűnbocsánat és megváltás kérdésköre, sőt az egyik leglényegibb elem éppen a metaforikusan is értelmezhető megváltástörténeti szál. Nyilvánvalóan kijelenthető, hogy a Nincs bocsánathoz hasonlóan ez a mű is egy szintetizáló, és egyfajta lezárásra alkalmas határozott, kellő mértékben karcos alkotás, amely bizonyos tanulságokat megvon, elgondolkodásra készteti a befogadót, mégpedig bárminemű erőlködéstől mentesen (talán a lezárás minimálisan teátrálisabb a szükségesnél, de nekem még így is nagyon tetszett). Az eddig leírtakból esetleg az következhetne, hogy ez a filmdráma túl komor, és így nem igazán szórakoztató. De épp ellenkezőleg: a kiváló párbeszédek, és az időnként fel-felbukkanó, jól elhelyzett pazar humor (a mai napig kifekszek a fodrászüzletben zajló jeleneten), aztán a minőségi színészi játék ebben a különös mester és tanítványa viszonyrendszerben, mind-mind hozzájárulnak a tartalmasan nézőbarát, kifejezetten nívós szórakoztatáshoz. Ezért egy kihagyhatatlan filmről beszélhetünk, mely véleményem szerint Eastwood egyik legigényesebb munkájának tekinthető. A forgatás helyszíneiről némi ízelítő végezetül: teljesen az autentikus helyszínen, azaz Michigan államban zajlottak a munkálatok, a történeti szálhoz passzolva értelemszerűen Detroitban, és annak szűkebb vonzáskörzetében (mindössze bő egy hónapig, ugyanis Eastwood híres arról, hogy remekül kordában tudja tartani a forgatásra szánt időkeretet). Mivel Detroit finoman fogalmazva nem éppen dinamikusan fejlődő amerikai város, így az eltelt jó tíz év alatt a (meglehetősen lepusztult környezetben található) helyszínek jobbára mit sem változtak. A legkiemelkedőbb, és egyben legérdekesebb természetesen Walt Kowalski háza - érzékelhető módon a jelenetek jó részét az épületben, és annak hátsó udvarán vették fel (az utcára néző terasz és előtér az nyilván egyértelmű). A több mint száz éves épület fellelhetősége: Rhode Island Street, Highland Park, Michigan. Ugyanebben a körzetben, azaz a Highland Parkban található a hmong banda háza is, pontosabban annak hűlt helye. Sajnos ma már csak egy üres telek áll ott, hiszen az épületet teljesen elbontották.

Kiemelt kép

További képk: 1,2,3,4

A film Mafab oldala