Kórház a város szélén - MEGREPEDVE (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2019-10-30 | Vászláv

A Netflix legújabb saját gyártású thrillere mondhatni fű alatt úszott be az idei filmkínálatba, hogy aztán hamar az ellentétes kritikák kereszttüzébe kerüljön. Míg a szakemberek rendre lehúzták, addig a nézők egy kifejezetten szerethető mozit láttak a Megrepedvében, melyet már csak műfaja, azaz a csavaros pszicho-thriller volta miatt is hiánypótló alkotásként aposztrofálták. No persze senki sem emlegette úgy, mint egy új David Fincher mozit, ugyanakkor a valamirevaló filmrajongó már örül annak is, ha nem csak a megszokott repkedő szuperhősökkel vagy éppen verekedő robotokkal próbálják meg felhívni a figyelmét, így nagy várakozással, ugyanakkor kérdéses elvárásokkal ültem le én is a Netflix idei egyik legnézettebb alkotása, a Megrepedve elé.

A Sam Worthington nevével fémjelezett műfaji mix könnyedén az idei év meglepetésfilmjévé válhatott volna, ugyanakkor az alkotás szinte már az első pillanattól kezdve közhelyek garmadájába sodorja bele a nagyérdeműt.

A történet szerint a hálaadásra igyekvő Monroe házaspár kénytelen megállni egy elhagyatott trafiknál, mikor kislányuk játékszere elromlik. Míg Ray és Joanne igyekszik orvosolni a problémát, a kis Peri leesik egy építkezési területen, hogy aztán csontját is törje. Természetesen ezek után, már a kórház az úti cél, ahol azonban egymást érik a furcsaságok, hogy aztán Ray egyszer csak arra legyen figyelmes, hogy családja eltűnik és senki sem tud róluk semmit. Ahogy hősünk nyomozásba kezd rá kell jönnie, hogy itt semmi sem az, aminek tűnik…

Be kell vallanom, hogy bár már jó párszor láthattunk ehhez hasonló cselekményt, ennek ellenére nagyon izgatta a fantáziámat a Megrepedve. Egyrészről mert a Netflix napjaink legideálisabb platformja arra, hogy az olyan ötleteket és technikákat is megvalósítsák rajta, melyeket a nézői igényekkel állandóan matekozgató nagystúdiók nem mernek. A másik ok a direktori széket elfoglaló Brad Anderson személye volt, akinek olyan remek pszicho-thrillereket köszönhetünk, mint A gépész, a Transz-Szibéria vagy éppen A hívás. Bizonyos voltam benne, hogy ez a duó csakis valami egészen egyedi alkotást eredményezhet, pláne hogy az alaptörténet is bőven ígéretes táptalajt szolgáltatott hozzá.

Sajnos azonban a Megtörve piszkosul gyengén kezd, amely nagyban köszönhető a rettenetes színészi alakításoknak (igen Sam most főleg rád nézek), illetve a már unalomig ismételt strófáknak. Merthogy igen, a főszereplő házaspár kapcsolata éppen megrekedt, igen Sam Worthington alkoholista volt korábban, és igen főhősünk fején van egy elég komoly zúzódás, mely következtében mi sem tudjuk mindig eldönteni, hogy mi igaz abból, amit lát és mi nem. És igen, sajnos ez csak a töredéke annak a rengeteg kérdésnek, mellyel a Megrepedve szolgál. Ennek következtében a film első fele egészen konkrétan rettenetes. Bár a történet végig egy megadott mederben folyik, illetve építgetik nekünk szépen lassan az alkotók a rejtélyt, ugyanakkor nem nagyon tud másra gondolni az ember, minthogy mikor jön ki végre az Avatar 2 vagy éppen, hogy hány ponttal zárja a Fradi az Európa Liga csoportkörét. Ugyanis kimondva-kimondatlanul, félelmetesen nem képes lekötni a Netflix legújabb produkciója. Azonban a nagy szórakozottságomból egyszer csak arra riadtam, hogy a Megrepedve magába szippantott. Elkezdtem izgulni a Monroe családért és elkezdtem szorítani szerencsétlen Raynek, hogy leleplezzen egy nagy és szövevényes összeesküvést. Ezzel a minőségi filmbéli javulással arányosan mind Worthington játéka, mind pedig a kezemen rohangáló libabőr mennyisége exponenciálisan nőtt, melynek következtében egy rettenetesen vegyes moziként éltem meg a Megrepedvét.

Mintha a film felénél az készítők is belátták volna, hogy ez így nem mehet tovább és elkezdtek volna gondolkozni, hovatovább filmet készíteni. Merthogy cikkem alanya innentől kezdve remekül kiszolgálja azt, amiért a mai értelembe vett mozgóképet kitalálták. Izgalmas, szórakoztató és leköti az embert, akit az utolsó pillanatig igyekszenek kérdőjelek között tartani. Bár a Megrepedve technikai oldalról nem esik át változáson, ugyanakkor, ami eleinte kevésbé működik, az egy idő után kifejezetten kreatívnak, illetve atmoszférikusnak bizonyul. Itt külön kiemelném a zenét, amely végig igyekszik hatni nézőjére minimalista, ámde nyugtalanító taktusaival.

Hogy soha sem fog felkerülni a Netflix legjobb alkotásainak listájára az tény. Akárcsak az, hogy nem ezzel a filmjével tér vissza a köztudatba mindannyiunk kedvenc Jake Sully-ja sem. Ennek ellenére egy bőven kedvelhető és bőven nézhető film lett a Fractured, amelyen érződik, hogy nem csak egy szolgai módon ledarált iparosmunka szeretett volna lenni, hanem egy hatalmas szívvel és törődéssel elkészített paranoiafilm. Bár a befejezésre sajnos viszonylag korán rájöttem, ugyanakkor bőven tartogatott annyi misztikumot magában Anderson alkotása, hogy ne csalódottan kelljek fel a karosszékből és, hogy jó szájízzel gondoljak vissza rendezésére.

Sajnos azonban a Megrepedve első felén mindenképpen végig kell verekedned magad, ahhoz hogy eljuss a film élvezhető részéhez, amely így erősen levon annak érdemeiből. Ennek ellenére egyszer bőven ajánlott a megtekintése, ugyanis egyre ritkábban láthat a nagyérdemű ehhez hasonló tematikájú mozikat, így bár a Megrepedve nem feltétlenül (csak) önerőből, de egy mindenképpen különleges filmélményt nyújt, amelyen utána el is lehet picit gondolkozni, hogy aztán 1-2 nap múlva már úgyis csak a végkifejlet és a feeling maradjon meg Sam Worthington legújabb mozijából.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala