Egy legendás bűnügy nyomában - ZODIÁKUS (2007) kritika

Házimozi ajánló | 2019-11-02 | Szombati Zoli

Napjainkra az egyik legpopulárisabb hollywoodi rendezőnek kétségtelenül David Fincher számít, aki az elmúlt néhány évtizedben valóban jópár kimagasló mozifilmmel örvendeztette meg a közönséget. Néhány fiaskótól eltekintve - én mindössze csak két filmjét nem kedvelem - viszonylag stabilan, és karakteresen volt képes magas minőséget alkotni, ám a legnagyobb sikereit egyértelműen még a '90-es években szállította. Az ezredforduló után a kifejezetten magabiztos színvonal valamelyest hullámzóbbá vált, de azóta is készült zseniális filmje, melyre kiváló például szolgál a Zodiákus is, ami véleményem szerint bár remekmű, mégis némileg mintha megosztónak számítana szélesebb körben (nyilván ettől még megvan a maga jelentősebb rajongótábora). A filmet elsősorban azok kedvelhetik, akiknek nagyon fontos a párbeszédek minősége, sőt meghatározó jelenléte egy filmben, illetve akik kedvelik a krimit, különösen a serial killer szubzsánert, bár a történet alapvetően a nyomozati szakasszal, és annak karaktereivel foglalkozik. Fincher nem először alkotott stílusosan ebben a kategóriában, sőt nem is utoljára: 1995-ben a Hetedik című zseniális thrillerrel robbant be igazán a köztudatba, míg 2011-ben egy svéd eredetijű remake filmet forgatott (A tetovált lány), mely szintén egy kiváló, és felettébb szórakoztató munka, remek színészi alakításokkal. Utóbbiak fiktív történettel rendelkeznek, a Zodiákus viszont valóságalapú, sőt bizonyos értelemben egészen valósághű, hiszen ez a szempont a rendezői koncepció része volt. Ki ne hallott volna már az észak-kaliforniai (San Francisco és környéke) Zodiákus-gyilkosságokról (popkulturális utalása is akad, például a Piszkos Harry), amelyek a '60-as évek végétől a '70-es évekre is áthúzódva tartották rettegésben a térség lakosságát. A félelem egyáltalán nem volt akkoriban alaptalan (a rendező is emlékezett rá gyerekkorából), hiszen az elkövető minden bizonnyal indíték nélkül gyilkolt, tettsorozata széles sajtónyilvánosságot kapott (ez volt az egyik fő célja ugyanis), és az utána indított hosszú rendőrségi hajtóvadászat nem zárult kézzelfogható eredménnyel. Fincher pontosan azért választotta megfilmesítésre, mert az amerikai kriminalisztikai legendárium komoly szegmensét képezik a Zodiákus-gyilkosságok, sőt van a történetben egyfajta folklorisztikus misztikum mind a mai napig...

A rendező nem spórolt a kutatással, hiszen másfél évnyi felkészülés előzte meg a forgatást. Betekinthetett a bizonyítékokba, és igyekezett olyanokkal találkozni, akik közvetlenül érintettek voltak a támadásokban, vagyis a két túlélővel (Michael Mageau és Bryan Hartnell), illetve a nyomozásban így vagy úgy résztvevőkkel. Alapműként a San Francisco Chronicle egykori karikaturistájának, Robert Graysmithnek az írásos munkája szolgált, de törekedett egykori nyomozókkal is felvenni a kapcsolatot. Mozaikszerűen rakta ki a darabkákat, és próbálta meg minél nagyobb mélységeiben átlátni az elhúzódó folyamatot, hiszen a film története alapvetően egy évtizednyi intervallumot ölel föl, sőt a végkifejlet felé haladva ugrik még egy évtizedet előre. De természetesen fontos volt a karakterrajzok egészen pontos kidolgozásához is a kutatómunka, hiszen a film egyik nagy erőssége éppen ebben rejlik. Fincher szokta is hangoztatni, hogy nem tipikus megközelítésű sorozatgyilkosos mozit kívánt készíteni, hanem sokkal inkább egy újságírói és nyomozati szál mentén kibontakozó krimit. A részletes karakterkidolgozásokhoz nagyon gondosan kellett kiválasztani a megfelelő színészeket, és valóban kijelenthető, hogy a film castingja egyszerűen parádés: mind a főbb szerepek, mind a kisebb karakterszerepek tekintetében egyaránt. Fincher a Donnie Darko óta kedvelte Jake Gyllenhaalt, akinek a csillaga a 2000-es évek második felében kezdett igazán felívelni, és valóban a korosztályának gyakorlatilag legjobb férfiszínésze, napjainkra számos zseniális filmmel a háta mögött. Egyszerre kellett hoznia egy kissé "elvarázsolt" figurát, akinek viszont az elvei, és az ebből fakadó indíttatása az igazság felkutatására mindvégig sziklaszilárd. Nyugodtan kijelenthető, hogy Robert Graysmith megformálása Gyllenhaal karrierjének egyik jelentős állomása. A Chronicle másik újságíróját Robert Downey Jr. alakítja (Brad Pitt is szóba került megelőzően): a kissé széteső, és az alkohollal közeli viszonyt ápoló Paul Avery karaktere még passzolt is a színész megelőző, problémás életviteléhez. Fincher Toschi felügyelő szerepét Mark Ruffalóra osztotta, aki egészen penge alakítással hálálta meg a bizalmat. A további rendőrkaraktereket szintén neves színészek személyesítették meg, úgy mint Anthony Edwards, Elias Koteas, Dermot Mulroney. A rendező a gyilkosságok elkövetésének bemutatásakor tudatosan homályban hagyja a Zodiákus kilétét, akit a filmben összesen hárman játszanak el (kettő "arctalan" maradt). A fő gyanúsítottként szereplő Arthur Leigh Allent játszó John Carroll Lynch kiváló alakítást mutat be, folyamatosan érezhető, hogy van valami egészen nyugtalanító a megjelenésében, sőt a gesztusaiban is, így az ő jelenetei a film csúcspontjait jelentik.

A Zodiákus jól érzékelhetően egy nagyon pontosan és tudatosan levezényelt munka, mely annak ellenére felettébb hiteles, hogy bármilyen (ál)dokumentarista jellegtől tartózkodott Fincher a dramaturgiában. Rendkívül jól eltalált a korhűség, és persze megvannak a rendezőre jellemző stílusjegyek is (például nyomasztó thrillerelemek). Ennek megfelelően a feszültségkeltés egészen remek, a nyugtalanító atmoszféra megteremtése hab a tortán (utóbbi sokszor csak egy érzés, ami végigkíséri a nézőt jelenetek egész során). A dialógusok kidolgozottsága kimagasló, a színészi interpretáció gyakorlatilag tökéletes, ezért mindvégig folyamatosan érezhető, hogy mennyire kompakt módon egyben van az egész film. (Ezért messze nem tudok egyetérteni azokkal a véleményekkel, melyek döcögősnek, esetleg túl lassan kibontakozónak minősítik a filmet). A sztori a komplexitása okán, de legfőképpen a fontosabb szereplők különféle nézőpontjaiból következő cselekedeteik révén mintegy bevonják magát a nézőt is a problémamegoldás szerteágazó folyamatába, így a film - terjedelmessége ellenére - egyáltalán nem unalmas. Teszi ezt úgy, hogy kimondva és kimondatlanul végül megkapjuk a konklúziót a gyilkos személyét illetően. A Zodiákus-gyilkosságsorozat némely részlete azonban még a mai napig is kifejezetten homályba vész (mint ahogy maguknak a gyilkosságoknak a pontos számát sem tudjuk, melyre szintén kitér részleteiben is a film). Ugyanis perdöntő, cáfolhatalan bizonyíték nem került elő Arthur Leigh Allen bűnösségét illetően - ellentétben egy halom komoly közvetett bizonyítékkal -, részben a kor nyomozási sajátosságaiból és korlátoltabb technikai lehetőségeiből adódóan, részben pedig a nyomozás széttagoltsága miatt, amit Fincher kitűnően be is mutat. (A Zodiákus a gyilkosságokat mindig valamilyen területhatáron követte el, Graysmith véleménye szerint tudatosan). Bizonyos értelemben párhuzam vonható a szintén misztikussá és kriminalisztikai legendáriummá lett londoni Hasfelmetsző Jack, illetve a bostoni Albert DeSalvo (bostoni fojtogató) ügyekkel, hogy csak a leghíresebbeket említsem. A témához illő nyomasztó atmoszférát tudja szállítani Fincher, sajátosan egyedi módon operálva a félelemkeltéssel: tulajdonképpen egyik filmhez sem hasonlítható különleges feszültséget kapunk, nehéz lenne jobban megfogalmazni, csak érezni, miközben nézzük. Mindemellett bemutatja a megalkuvás nélküli igazságkeresés megingathatatlan motivációit, elsősorban Graysmith karakterén keresztül.

Mint említettem, a rendező szerint a korhűségen alapuló történetmesélés a tényszerű alapokkal rendelkező oknyomozati (újságírói) oldalról közelít, és nem maga a sorozatgyilkosság a lényegi elem. Fincher ezzel a filmjével egy füst alatt tisztelgett is egyik kedvence előtt, melyet Alan J. Pakula rendezett 1976-ban Az elnök emberei címmel, és a nixoni Watergate-botrányt dolgozta fel. A szerkesztőségben játszódó jelenetek kapcsán volt legegyértelműbben érzékelhető az utalás (kameramozgások). A filmet különben (néhány slow motion jelenet kivételével, melyet filmre kellett venni) digitális kamerával rögzítették, ami 2007-ben azért még egyáltalán nem volt általános. Ezúttal nem is Jeff Cronenweth volt az operatőr, hanem Harris Savides, aki még a forgatás befejezése előtt távozott (hogy pontosan miért, erről még nem olvastam érdemi információt), így a film egy részét maga Fincher fényképezte (digitális kamerával nem okozott számára gondot, hiszen ilyen rendszerrel számos reklámfilmet forgatott ezt megelőzően). Nem meglepő, hogy a rendezőre jellemző zöldesebb árnyalatú, viszonylag sötét tónusú képek uralják ezúttal is a látványvilágot. Komoly érdekesség, hogy látszólag egyszerűnek tűnő beállításokat is CGI-rásegítéssel oldottak meg praktikusan, különféle okokból. A legérdekesebb eset a Paul Stine taxisgyilkosság helyszíne San Francisco Presidio Heights kerületében: mivel nem lehetett éjszakai forgatási engedélyt szerezni a lakosság ellenállása miatt, így stúdiókörnyezetben alakították ki a kereszteződés pontos mását, jelentékeny mértékű CGI alkalmazásával egészítve ki a képsorokat az utómunka során. A Matte World Digital hasonlóképp utómunkával oldotta meg a véresebb jeleneteket is. Egy ennyire történet- és karakterközpontú filmnél nagyon sok múlik a vágáson, hiszen alig van ezen kívül komoly dinamikát előmozdító eszköz a rendező kezében, ráadásul egy százhatvan perces filmet feszesre húzni már művészet. Fincher állandó vágójával (Angus Wall) dolgozott együtt ezúttal is, ami meg is látszott a kitűnő végeredményen. Mondani sem kell, hogy a zenei betétek is a korszak pontos megidézésében segédkeztek, a "Hurdy Gurdy Man" például a film nyitányánál és a legvégén is elhangzik. A forgatás közel négy hónapot vett igénybe a rengeteg dialógus miatt, ráadásul a maximalista rendező képes volt akár hatvanszor is újravenni ugyanazt a jelenetet. Számos helyen forgattak szerte Kaliforniában, a legtöbbet értelemszerűen San Franciscóban, és annak közvetlen környékén. Az eredeti gyilkossági helyszínekkel való összevetést említeném meg ezúttal ebben a vonatkozásban, mivel szerintem ez a legérdekesebb. Fincher azokat az eseteket taglalja a filmben, melyek túlélőjével vagy szemtanújával találkozhatott: ilyen volt az említett kertvárosi taxisgyilkosság (ezt a Downey Studios területén forgatták le egyébként, egy rövid nappali snittet viszont sikerült a valós helyszínen is), vagy a Berryessa-tónál történt támadás. Utóbbinál nem csak akkurátusan felkeresték az eredeti helyszínt, hanem teljesen rekonstruálták is, hiszen a tópart adott szakasza eléggé megváltozott 1969 óta. Az igencsak megkopott füvet pótolták, és nehéz szállítóhelikopter segítségével hatalmas fákat emeltek be a területre, hogy az teljesen megegyezhessen az egykori állapotával.  

Kiemelt kép

További képek:1,2,3

A film Mafab oldala