Shakespeare-i királydráma - V. HENRIK (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2019-11-08 | Vászláv

Shakespeare-t vászonra álmodni sosem egyszerű feladat. Az alkotóknak az eredeti mű autentikusságának megtartása és a modern igényekhez mért filmgyártás közötti nagyon szűk vonalon egyensúlyozva kell adaptálni, minden idők leghíresebb drámaíró zsenijének aktuális sorait. Ráadásul, még ha mindez nem lenne elég az adott írások terjedelmes voltának köszönhetően, maguk a filmfeldolgozások sem ússzák meg a jó 2 óra fölötti játékidőt. Valószínűleg főként ennek is köszönhető, hogy az ilyen jellegű próbálkozásokat ritkán kíséri a hangos nézői viszhang, ilyesformán pedig jelentős pénzügyi siker.

Szerencsére azért időnként vannak rendezők, akik úgy gondolják, hogy van még mit elmesélni és bemutatni a shakespearei munkásságból, így pedig kiharcolják, hogy tető alá hozhassák elképzeléseiket a létező legkülönfélébb módokon. Volt, aki az eredeti szövegkönyv egy egyben való felmondásában és mindössze a hiteles atmoszféra megteremtésében, volt, aki a cselekmény modern környezetben, sőt egyenesen modern köntösben való átírásában, míg volt, aki a realisztikus vonulatban látta a legnagyobb értelmét az adaptálásnak.
Ezúttal adva van nekünk, az eddig csak zseniális mozikat dirigáló David Michod, akinek eddigi, három mozifilmből álló munkássága (Animal Kingdom, Országúti bosszú, War Machine) bőven adott okot arra, hogy hatalmas várakozással tekinthessünk legújabb műve felé. Michod a War Machine után újfent a Netflix égisze alatt rendezte meg legújabb alkotását, Shakespeare egyik leghíresebb darabját, az V. Henriket.

Az már a film első képkockájából látszik, hogy ezúttal egy realisztikusabb átirattal lesz dolgunk. Komor és sötét tájkép ül állandóan a 15. századi Anglián, amely így nem is tud másnak mutatkozni, csak annak ami. Egy belviszályoktól, ármánytól és háborúskodástól megfeneklett, zsarnoki módon vezetett államot láthatunk magunk előtt, melyet sokkal inkább átok, semmint áldás uralni. Itt szítja a viszályokat a trónt birtokló IV. Henrik, akit nemcsak saját udvartartása, hanem legidősebb fia, Hal is megvet. Míg Anglia az értelmetlen hűbéresi háborúkba sodródik, Hal a felesleges vérontást megunva egyre csak iszik és kurvázik, egyszóval felelősségvállalás nélkül élvezi az életét, legjobb barátja, Sir John társaságában. Mikor azonban apja meghal és őt V. Henrik néven királlyá koronázzák, radikális változások lépnek életbe, mind az angol politikában, mind pedig az újdonsült uralkodó személyiségében. 

Az alapsztoriba szerintem kár is lenne jobban belemenni, hiszen innentől kezdve, hogy a kötelező köröket lefutottuk („Meghalt a király, éljen a király”) az V. Henrik elképesztően felgyorsul, hogy a néző egyszer csak azt vegye észre a politikai intritikák kereszttüzében, hogy a jól megírt és felépített karakterek egy teljes és logikus ívet leírva döntenek sok esetben eredeti elveikkel teljesen ellentétesen, már fél óra eltelte után. No persze ez után sincs megállás, hiszen új szín és új ország, ezzel együtt pedig új helyzetek és figurák érkeznek, hogy a nagyérdemű továbbra se unatkozhasson egy percig sem, az egyébként 140 perces játékidő ellenére.
Az V. Henrik egy nagyon jó iramban megkomponált alkotás lett, amely minden pillanatában igyekszik nemcsak, mint shakespeari mű, nemcsak, mint lehengerlő korkép, hanem mint elsőrangú karakterrajz is szolgálni. A forgatókönyv érezhetően igyekezett a lehető legkevésbé teátrális lenni, annak ellenére, hogy az eredeti művet próbálták minél gyakrabban megidézni. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az V. Henrik egy végig izgalmas, feszült és szórakoztató film lett, amely nem úgy akar adaptáció lenni, hogy szóról szóra visszamondván az eredeti szöveget tisztelegjen a legendás drámaíró előtt, hanem egy véres és komor történetet akar elénk tárni, amelybe nem férnek bele a jambikus pentameterekben beszélő hősök. Ez pedig főleg a dirigálás mellett a forgatókönyv megírását is vállaló David Michod és az utóbbi években rendezői szárnyait bontogató Joel Edgerton érdeme.

Az V. Henrik legnagyobb ütőkártyája mégsem a jól elkészített szkript vagy a remek és biztos kezű rendezés, hanem a főszerepet eljátszó Timothée Chalamet. A még mindig pofátlanul fiatal (23 éves) francia felmenőkkel bíró, amerikai aktor, már olyan zseniális alakításokat tudhat maga mögött, mint a Szólíts a neveden identitáskereső Elio-ja (amelyért egyébként Oscarra is jelölték) vagy éppen a Csodálatos fiú methfüggő szenvedője. Ilyen elképesztően nehéz és jól előadott főszerepek mellett is bátran ki lehet jelenteni, hogy Halként, ezúttal messze élete legjobb és legkomplexebb alakítását nyújtja. Míg a mellette feltűnő többi szereplő egyfajta klasszikusabb, színpadiasabb színészkedést ad elő, addig Chalamet egy teljesen realisztikus, mondhatni antishakespeari alakítással rukkol elő. Ez, mint kiderült iszonyatosan jó ötlet volt, hiszen hiába remekelnek olyan aktorok még itt, mint a már emlegetett Joel Edgerton, Sean Harris vagy éppen Ben Mendelsohn az ő, egyébként tökéletes alakításukat is könnyedén homályosítja el a fiatal színésztehetség. A filmben feltűnik még az idén elképesztő filmeket maga mögött tudó Robert Pattinson is, ám az ő jelenléte sok esetben volt inkább idegesítő, semmint szórakoztató.

Az V. Henrik egyetlen talán valódi hibája, a már említett Pattinson "ripacskodás" mellett a film közepe felé történő készülődés a csatára. Bár maguk a jelenetek jók, mégis kissé megakasztják az addig főleg a karakterábrázolásra és politikai belviszályokra koncentráló cselekmény dinamikáját. A The King mondanom sem kell, hogy technikai oldalról is remekül sikerült, így a Netflix legújabb alkotása e téren is jól vizsgázott.

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy az V. Henrik egy tökéletes alkotás lenne? Távolról sem. Az apróbb hibái mellett kimagaslik egy hatalmas, amely nem a film, nem az alkotók és pláne nem a Netflix hibája. Bár Shakespeare művei közül az egyik legismertebbről beszélünk, ugyanakkor az egyik legkevésbé népszerűről is. Félreértés ne essék, Michod filmje egy remek, kvázi „politikai thriller”, amely nem véletlenül kapta most meg milliomodik adaptációját, ugyanakkor az alapmű érezhetően nem adja meg azokat a pillanatokat a nézőknek, hogy a torkában doboghasson a szíve vagy hogy le se bírja venni a tekintetét a képernyőről. Egyszerűen amit nézünk, csak jó és semmi több. Ez persze nem von le semmit a film fentebb felsorolt rengeteg érdeméből, így továbbra is egy kifejezetten jó alkotásról beszélhetünk, amelyet hatalmas odafigyeléssel, hatalmas gondoskodással, és ami a legfőbb hatalmas szívvel tett le elénk a streaming szolgáltató, és ha ez nem elég egy kivételes filmélményhez, akkor semmi sem az.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala